Egy boldog ember

Egy évvel ezelőtt nyáron Imre szakállasan, zsíros, hosszú hajjal tűnt fel először az egyik budai kiskocsmában. Erika, a pincérlány mindjárt el is nevezte „Piros gatyának”, mert egy élénkvörös bőrgatyában jelent meg, lábán hegyes orrú, agyontaposott cowboy bőrcsizma, izmos felsőtestén egy bizonytalan színű trikó. Kért egy korsó sört, de látszott rajta, hogy „hozott anyagból dolgozik”, rendesen be volt állítva, így az a korsó már csak a végső rátöltést jelentette. Hangoskodott, odament az asztaloknál ülő vendégekhez, megjegyzéseket tett a hölgyekre, cigarettát kért, aztán kölcsönbe egy százast. Közben botladozott, a legalább négydioptriás szemüvegén át csak sejtetni engedte zöldeskék szemét. Mindenki próbált elhúzódni tőle. „Piros gatya” még a bicskáját is elővette, hadonászott vele, azt kiáltozva, hogy ő ezzel nem csak enni szokott. Botrány volt kialakulóban, amikor a tulajdonosnő megpróbálta szépen kérlelve távozásra bírni, de hiába. Végül két markos vendég – állítólag szabadnapos nyomozók voltak –, megragadva Imrét a hóna alatt, felemelték, és a lépcsőn át kirakták az utcára. Be volt lőve a srác – mondta a két nyominger.
Hetekig rettegtek, hogy visszajön. Már el is felejtették, amikor idén nyáron újra megjelent. Mintha mi sem történt volna, a pultnál kért egy sört, egyhajtásra kiitta, majd csendes köszönéssel távozott. S ettől kezdve Imre heti rendszerességgel belépett a kocsmába, előkotorta zsebéből a húszasokat, ami mindig egy korsóra és egy pohárra volt elég. A piros gatya, a kopott bőrcsizma még megvolt, a trikót egy időtálló zöld-fekete kockás ingre váltotta, és eltűnt a szakáll, a hosszú haj. Valahogy rendezettebb külsőt mutatott. A bicska nem került elő többé. Amikor a tulajdonosnő megkínálta egy hagymás, zsíros kenyérrel, még kezet is csókolt neki. Imre egyre többször ült a pultnál esténként, s nem lehet tudni miért csak mesélt s mesélt. Arról a világról, amelyről a nyilvánosság hallgat, amelyről a politikusok nem akarnak tudomást venni. Pedig ez a világ egyre tágul, ugyanis a perifériára szorultakról és a hajléktalanokról van szó. Imre, boldognak nem mondható negyven éve alatt volt mezőgazdasági munkás, artista, vagonkirakó, feketemosogató, kidobófiú, fűtő, kocsibontó, drogdíler, majd az utóbbi időben – gyorsan jövő pénzért – a férfiaknak-nőknek szolgáltatásait áruló férfiú. Nem szégyellte, ezt is mosolyogva magyarázta, hogy nem tartja magát homokosnak, de kellett a pénz a cigarettára, italra. Koldulással kevesebbet lehet szerezni.
Erika, az erdélyi pincérlány megértően hallgatta „Piros gatya” hihetetlen történeteit, hiszen ő is egy mérhetetlen szegény családból, Szatmárnémetiből érkezett, s boldog volt, amikor munkát kapott, és jóval a minimálbér fölött vették fel. Közben kiderült „Piros gatyáról”, hogy tavasztól őszig a Normafa erdeiben egy fára kifeszített, lepedőnyi nagyságú nejlon alatt húzza meg magát. Tisztálkodásra ott vannak a hegyi nyomós kutak, amelyek szinte forrásvizet adnak. A téli hidegben szállásul szolgálnak a kapualjak, a gazdátlan, szanálásra ítélt épületek fűtetlen szobái. Családjára soha nem számíthatott, hiszen édesanyja meghalt, édesapja idős nyugdíjas, és a még élő hat testvére hozzá hasonló nyomorúságos körülmények között él. Hogy miként juthat egy ember ilyen helyzetbe, s jutnak egyre többen, azt talán a társadalomkutatók tudnák pontosan megmondani. Mindenesetre egyik este büszkén, sugárzó arccal érkezett a törzshelyére, és boldogan mutatta a leszázalékolásból kapott nyugdíját, a harmincegyezer forintot, amelyet most jó helyre eldug – mondta –, mert hamar elfogy, kölcsön kérnek belőle a sorstársak. Ha napi ötszáz forintom van – bizonygatta –, akkor nagyon boldog ember vagyok, mert jut néhány szál cigarettára és egy kis italra. Van még ember, akinek napi ötszáz forint a boldogság!? Egyébként Imre egyik legfontosabb megélhetési forrása a „hiénázás”. Napközben járja az önkiszolgáló éttermeket, a McDonald’sokat, és az otthagyott ételmaradékokat megeszi. Szerinte ettől is jól lehet lakni. Igaz, a kukázásból is valami összejön. Persze, ha megjön a rokkantnyugdíj – ideg alapon százalékolták le –, akkor néhány napot nem kell hiénázni. S ilyenkor esténként a kocsmában újra ember lehet. Rendel, kiszolgálják, és fizet. „Piros gatya” talán soha nem gondolt arra, hogy vannak „nagyhiénák” is, akik soha nem elégszenek meg a maradékkal. Ők az egészet viszik el. De hát „Boldogok a lelki szegények…” – mondta Jézus. S Imre boldog, ami neki ebből az életből jutott, az elég a boldogsághoz.
Már egy hónapja nem látták a budai kiskocsmában. Egy volt – egykor heroinnal élő, de már kigyógyulóban lévő – barátnője mesélte, hogy legutóbb Bökényföldön találkozott vele egy italozóban, ahol Imre nagyon furcsán viselkedett. Ásványvizet ivott, de mégis úgy tűnt, mintha már sok alkoholt lenyelt volna. Nyugdíjas apját kereste, de az valahová Cinkotára, ismeretlen helyre költözött. Talán mindig is hiányzott a teljes boldogságához, hogy tartozzon valakihez, hogy az övéinek is büszkélkedhessen, képes volt sokadszor is talpra állni. Ám elvesztette családjához a kapcsolatot, és bánatában állítólag visszatért az előző drogos életéhez. A nyugdíjából vett egy kis „boldogító szert”, legalábbis ezt mondta a lánynak, mert azzal ő a következő nyugdíjig kibírja. Kibírja?
Mert tényleg elég manapság napi ötszáz forint a boldogsághoz?