Elcsatolt egyházak

Annak ellenére, hogy az 1975-ben elhunyt Bíró Sándor a kézirat anyaggyűjtését a második világháború után kezdte meg, s munkáját a párizsi béketárgyalásokra készülő magyar delegáció háttéranyagának szánta, könyve, a Kisebbségben és többségben ma is rendkívül aktuális olvasmány. Ezt az aktualitást részben az kölcsönzi a kötetnek, hogy még ma is él a mítosz, s nemcsak az e kérdésben érdekelt szomszédok, de számos magyar történész és értelmiségi körében is, mely szerint a dualista Magyarország kisebbségi politikájára adott válasz, annak többé-kevésbé megérdemelt büntetése lett volna Trianon. Sajnálatos módon e felfogással nemcsak a nemzeti ügyekben gyakran közömbös baloldalon találkozhatunk, hanem a sokszor tájékozatlan, rosszul értelmezett objektivitásukat csillogtató egyes jobboldaliaknál is.
Bíró Sándor nem sterilen értelmezett történettudományi művet írt, hanem vállaltan a magyar álláspontot kívánja megmutatni és megértetni. Ezért is zavaró Miskolczy Ambrus talán túlzottan kritikus és kissé cinikus utószava. Bíró célja világos volt: összehasonlítani az erdélyi és a partiumi lakosok helyzetét az 1918 előtti magyar időkben és azt követő román megszállás alatt az adott kisebbség gazdasági helyzete és megélhetési lehetőségei, a kisebbségi nyelvhasználat szabályozása és gyakorlata, a kisebbségi egyházak helyzete, az adott nemzetiség közművelődési viszonyai, valamint a kisebbségek jogai és közszabadsága szerint.
Még ha figyelembe vesszük Miskolczy professzor kritikáját, mely szerint Bíró szándékosan olyan példákat keresett, melyek különösen kidomborítják a „magyar világ” előnyeit a román uralommal szemben, azt ő sem vitatja, hogy a közölt adatok megbízhatóak, s a források kezelését sem érheti bírálat. Nehéz a szerzőnek ellentmondani, amikor például az 1921-es román földreform következményeit az adatok tükrében úgy értékeli, hogy azzal a „magyar egyházak anyagi helyzete alapjaiban rendült meg”. Hiszen ennek során a magyar egyházak (római katolikus és protestáns) 371 765 holdas birtokállományának 84,5 százalékát, 314 330 holdat sajátítottak ki. Mivel ezek döntően célbirtokok voltak, melyek jövedelméből oktatási és jóléti intézményeket, valamint az egyházi személyeket tartották el, már a román uralom elején lerombolták a magyar intézmények anyagi alapjait. Az 1940 és 1944 között Magyarországhoz visszacsatolt észak-erdélyi területeken végrehajtott adatgyűjtés szerint ott az egyházaktól a földreform céljaira igénybe vett 141 720 holdas terület 96 százalékát vették el a magyar egyházaktól és alig 4 százalékát a románoktól. (Pedig 1916-ban a román görög katolikus egyház birtokállományát több mint 200 000 holdra becsülték.) Ráadásul ezeket az elkonfiskált birtokokat többnyire a helyi román egyházaknak adományozták. Különösen feltűnőek voltak ezek a törekvések főként a magyar többségű területeken, mint például a Székelyföldön, ahol a még nem is létező román egyházközségeket részesítették jelentős birtokadományokban.
A könyv talán leghasznosabb része a nemzetközi kitekintés. Bíró a dualista Magyarország kisebbségi nyelvhasználati gyakorlatának román bírálata mellé állítja a romániai kisebbségek helyzetének leírását. Ezzel a szerző viszonylag röviden végezhet, hiszen jogaik kimerültek abban, hogy románná váljanak. Hasonlóan tanulságos a jelentős román etnikummal rendelkező Szerbiában és Oroszországban élők jogfosztottságának bemutatása is.
A tanulmány elolvasását követően talán könynyebb megérteni a dualista Magyarország nemzetiségpolitikai nehézségeit. Jogállamban bárki akár a lehető legigazságtalanabb módon is bírálhatta a magyar nemzetiségi szabályozást és annak megvalósulását. A szükségképpen ellentmondásos valóság sohasem versenyezhet a vágyakkal, igényekkel, álmokkal, s természetesen elbukik az idealizált jövővel történő összevetésben. Tanulságos lenne végre olyan összeállítást olvasni a dualista Magyarország nemzetiségi politikájának kritikusaitól, amelyben a korabeli „mintademokráciák” – Anglia, Egyesült Államok vagy Franciaország – gyakorlatával próbálnák szembeállítani a hazai viszonyokat. Hiszen a kötetből kiviláglik, hogy a korabeli magyar kisebbségi szabályozás számos területen még a ma létezőknél is bőkezűbb volt. Ráadásul – s ezt nem lehet elégszer hangsúlyozni – a román nemzetiségi törekvések szilárd anyagi bázisra épülhettek. A szabadelvű magyar politikai vezetésnek esze ágában sem volt, hogy akadályozza a románok polgárosodását, vagyonának gyarapodását. Fel sem merült az uralomváltást követő román politika egyik állandó célja, a nemzetiségek szándékos elszegényítése. Nem korlátozták a tehetős román egyházak célvagyonának felhasználását a nemzetiségi propagandára, sőt még a többé-kevésbé nyíltan lázító céllal érkező regáti pénzcsapokat sem zárták el.
Mint azt számos feldolgozásból tudhatjuk, akkoriban is kiváló üzletet jelentett a magyarországi viszonyok kíméletlen bírálata. Jól kiszámított provokáció után jött a kiszámított elítéltetés, ami egy életre megalapozta az „áldozat” mártír hírét és ezzel anyagi jólétét. A kor magyar kisebbségpolitikájával szemben gyakori vád, hogy nem volt politikus döntés minden esetben felülni ezeknek a provokációknak. Viszont aligha várható el a kor jogalkalmazóitól, hogy más szempontokat is figyelembe vegyenek döntéseikben, mint az írott jogszabályokat.
Csak sajnálhatjuk, hogy a hiányosságai ellenére is rendkívül tanulságos könyvből mindössze 1000 példányt nyomtattak.
(Bíró Sándor: Kisebbségben és többségben. Románok és magyarok, 1867–1940. Pro-Print Kiadó, Csíkszereda, 2004. Ármegjelölés nélkül)