Emberbaráti tömeggyilkosság

Avilág aggodalommal és gyanakvással szemléli Irán atomprogramját, s eltökélt szándéka, hogy megakadályozza egy atomfegyver előállítását – jelentette ki Condoleezza Rice amerikai nemzetbiztonsági főtanácsadó. Jellemző módon nem az amerikai félelmeket bizonygatta, hanem tanúként hozta az egész világot – annak megkérdezése nélkül. Nem sokkal előbb Izrael közölte, Iránnak akár 2007 és 2009 között meglehet az első atombombája. Megemlítették, hogy a kormány akár egyoldalú lépést is tenne a nukleáris fegyver megépítésének megakadályozására. Mint az történt 1981-ben, mikor Irak atomreaktorát bombázta földig, nehogy rossz célokra használja a nukleáris energiát veszélyes szomszédja. Tel-Aviv kirohanásához kellett a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség (NAÜ) vizsgálati eredménye, valamint Teherán diplomáciája is. Az irániak bejelentették, egyáltalán nem foglalkoznak azzal, ki mennyire fél az ő esetleges atombombájuktól, újra elkezdik az urándúsító eljárást, hogy a közeljövőben ne legyenek külföldi országok energiahordozóinak kiszolgáltatva. Irán ugyanis nagy és erős ország, amely nem titkoltan középhatalmi álmokat dédelget, az iszlám forradalom pedig kulturálisan is kötelezi a perzsa államot a vezető szerep elvállalására. Azt azonban már az elején leszögezték, nem fognak atombombát gyártani. Erre nemcsak saját terveik miatt nem vállalkoznak, de köti őket az atomsorompó-egyezmény is, amely tiltja a nukleáris fegyverek kifejlesztését.
A teljesen nyílt beszéd ellenére az Egyesült Államok és főleg Izrael nem nyugszik. A két hű szövetséges ugyanis biztos benne, hogy az urándúsító centrifugák végül mégis olyan atombombát fognak eredményezni, amely veszélyes lehet a kis közel-keleti államra vagy akár Európára is. Olyan komolyan veszik az iráni fenyegetést, hogy még a hazánkba telepítendő NATO-rakétaállások is hivatalosan az Irán és Szíria felől érkező fenyegetés ellensúlyozására épülnének meg. Azt ugyan nehéz elképzelni, hogy Irán – legyen bármilyen mérges is a nyugatiakra – előbb támadja meg Magyarországot, mint Izraelt, Washingtonban ennek az elméletnek mégis van létjogosultsága. Izrael hívásának viszont Washingtonban nem lehet nem engedelmeskedni, így kis szövetségesét megvédendő akár Magyarország védelempolitikáját is átírják (vezetőink egyetértő bólogatása közepette).
S azt sem érdemes elfelejteni, míg Iránnak nincs atomfegyvere, Izraelnek van. Izrael soha nem ismerte el, hogy lenne atomfegyver létrehozását célzó programja, ám ezt bizonyítja a Mordeháj Vanunu-eset, amikor egy később emigráló izraeli technikus a Sunday Times című brit lapnak fényképeket adott át. A fotókon a dimonai atomreaktor irányítóközpontja és néhány más részlet látható, amelyek egyértelműsítik, hogy Izrael már kifejlesztette saját atomrakétáit. Beszédes tény, hogy Vanunut később elrabolták, Izraelbe szállították, és államellenes tevékenységért 18 éves börtönbüntetést kapott.
A NAÜ jelentését felhasználó Izrael viszont épp a Mohamed el-Baradei vezette csoporttól kapott az elmúlt hónapokban igen kemény üzenetet. Az ENSZ nukleáris ügyeket ellenőrző bizottságának főtitkára Izraelben járva kijelentette, álma egy atomfegyvermentes Közel-Kelet. Nem említette ugyan meg az egyetlen atomhatalmat a régióban, ám Ariel Saron miniszterelnök kapva kapott az alkalmon, kijelentve, ez csak békeidőben képzelhető el. A valóban állandósuló háborúk miatt (amelynek inkább okozója, mint résztvevője Saron állama) azonban a kormányfő kérdésesnek nevezte akkor az álom bármikori beteljesülését. Szavai alapján még egy óvodás számára is nyilvánvaló, hogy Izraelnek vannak atomfegyverei, ám Saron – mintha gyengeelméjűnek nézné beszélgetőpartnerét – kijelentette, továbbra sem ismerik el, ám nem is cáfolják az ilyen irányú találgatásokat. Az azonban biztos, hogy míg Iránt várhatóan meglátogatják a NAÜ ellenőrei, Tel-Aviv semmiféle idegen vizsgálókat nem enged be területére. Minthogy nem írta alá az atomsorompó-egyezményt, nem köteles végrehajtani a NAÜ ez irányú rendelkezését. Erre mondják, hogy kilóg a lóláb, ennek ellenére mégsem fenyegeti retorzió senki részéről a „Közel-Kelet egyetlen demokráciáját”.
Igaz, Izrael kezét valóban nem köti meg semmi. Sem a világ csendőre, amely engedi az izraeli machinációkat, sem a nemzetközi szerződések, amelyeknek be nem tartásával kapcsolatban a közel-keleti ország soha nem volt túlzottan finnyás. Az ENSZ ajánlásait, felszólításait vagy kötelező érvényű parancsait nem tartotta be. Mohamed el-Baradei abban bízott útja során, hátha aláírhat egy-két jelzésértékű megállapodást, amelyben Izrael legalább elviekben elfogadja, hogy atomfegyvert használni nem illik. Ám Tel-Aviv kötötte az ebet a karóhoz, hogy ilyen ügyben ő nem illetékes, voltaképp arról a kétszáz rakétafejről, amelyet a dimonai reaktor mellett őriznek, nem is tud semmit. Egyes vélemények azonban úgy tartják, az említett robbanófejek száma akár a 400-at is elérheti, s a hordozórakéták terén már majdnem az amerikai technológiával vetekednek. Ennek megfelelően mind hosszú hatótávolságú rakétákra fel tudják szerelni (erre volt bizonyíték az Amerikában elvégzett kísérlet az izraeli Nyíl rakétákkal), valamint repülőgépekről is támadást tudnak intézni velük. Szakértők azt is valószínűsítik, hogy Izrael halálos lövedékeit tengeralattjáróról is aktivizálni tudja.
Mivel nem ez az első eset, hogy Izrael atomarzenálját rossz szemmel nézik a világban, az Egyesült Államok már korábban kidolgozott egy igen furcsán hangzó megokolást, miért is egyenlőbbek egyes államok másoknál. Szerintük ugyanis nem a nukleáris fegyverek léte a probléma, hanem ha azok rossz kezekbe kerülnek. Így nem kell félni a brit, francia vagy izraeli rakétáktól (feltéve, hogy ez utóbbiak léteznek), mivel azok voltaképp a békét szolgálják. Épp tegnap emlékeztünk meg a Nagaszakit elsöprő második atomtámadás 59. évfordulójáról (Hirosima három nappal korábban vált a földdel egyenlővé), érdemes felidézni, hogy eddig csak egyetlen ország vetette be atomfegyverét: az Egyesült Államok. Soha nem ismerte el, hogy támadása a szakadék szélén tántorgó Japán ellen szükségtelen brutalitás volt, s elmaradásával ártatlan civilek százezrei élhettek volna tovább. Inkább azt a magyarázatot hangoztatták, hogy e támadás nélkül akár még évekig is eltarthatott volna a második világháború, további rengeteg emberáldozattal, amelyet így a Kövér Ember és a Kisfiú bombáknak köszönhetően sikerült elkerülni.
Már akkor, 1945 nyarán elmagyarázták nekünk, hogy létezik a humanitárius bombázás. Atombombával ártatlan civilek tömegeit meggyilkolni voltaképp nem feltétlenül gonosz cselekedet az amerikai doktrína szerint, csak tudni kell, honnan nézzük az eseményeket. Ám ez az egész eset is jelzi, utólag könnyen meg lehet ideologizálni a támadásokat, akárhonnan jöjjenek is azok.