Szüleim kislánykoromban elváltak, anyukám nevelt bennünket. Édesapám a válás előtt is csak egy-két hónapot töltött velünk évente; dzsesszgitárosként és gitártanárként beutazta a világot – emlékezik Kalluri Flóra, aki algériai férje révén csöppent bele az iszlám világba. – Bentlakásos katolikus leánygimnáziumba jártam, ahol belénk nevelték, hogy a világ és az emberek jók, mindenkiben bízni kell, még azokban is, akikben más nem bízik. Segítettek megőrizni gyermeki tisztaságunkat, naivitásunkat. Már az őseink is ügyeltek arra, hogy ne kerüljön idegen a családba: magyar vagy más. Cigányok vagyunk. A cigányok büszkék arra, hogy kik ők, és ha – cigány és idegen között – bármilyen probléma merül is fel, nagyon gyorsan előkerül a származás kérdése.
Érettségi után kimentem apámhoz Luxemburgba. Ő mindent bevetett, hogy maradjak: iskolát, állást keresett nekem, de erre nem voltam hajlandó. Pedig a szocializmusban rajtam kívül mindenki kapott volna az alkalmon… Volt ott egy idős néni, aki kártyából azt jósolta, ha hazamegyek, a tengerentúlról érkezik majd egy barna férfi, aki feleségül vesz. Apám felforrt. „Na még az kellene, tizennyolc évesen, jósoljon még ilyeneket!” – kiabálta. Amikor hazajöttem, két hónap múlva megismertem Samirt.
Samir Kalluri a kelet-algériai Guelmában lakott, egy ott élő magyar mesélt neki Budapestről. Még azon a télen ideutazott. Háromnapi ismeretség után megkérte a kezem, azt mondta, úgy érzi, én leszek a gyermekei anyja. Persze én csak ámultam és nevettem. Aztán hazarepült, és bejelentette a családjának, visszajön feleségül venni. Magam is meglepődtem, amikor igent mondtam, mert ez nemcsak arra igen, hogy hozzá megyek, hanem arra is, hogy Algériában fogok élni mindörökkön-örökké. De úgy gondoltam, a szeretett férfi oldalán akárhol…
Családom ellenezte az esküvőnket. Senki nem volt hajlandó ezt a szerencsétlen eseményt megünnepelni. Apukám azt mondta: „Ha ezt megteszed, nem vagy többé a lányom!” Kitagadott, pedig nem is látta a választottamat. Neki elég volt annyi, hogy arab. Algériában is összeházasodtunk, de előtte felvettem az iszlám vallást. Ezt meggyőződésből tettem – nem pedig Samir miatt –, mert itthon már csalódtam a katolicizmusban és a papságban. Nem nyújtott lelki megnyugvást, nem adott magyarázatot a kérdéseimre, inkább még zavarosabbá tett mindent az elmémben és a szívemben. A mecsetben tanúk előtt mondtam ki az iszlám hittételt, hogy hiszem, Mohamed volt Allah prófétája. Az esküvői szertartáshoz gyámapát választottak – mivel nekem nem volt már apukám, ráadásul ő úgymond hitetlen, hiszen nem muzulmán –, tőle kérte meg Samir a kezem.
Az arab nők ilyenkor jegyajándékot kérnek – két-három kiló aranyat –, mert ha válásra kerülne a sor, csak ezt vihetik magukkal, ez az összes vagyonuk. Ám a kincset nem széfben őrzik, hanem ékszerként viselik is. Én nem akartam jegyajándékot, de addig ment az alku, amíg ezer dinárban állapodtunk meg.
Algériában nem várt világ fogadott. Nem tudtam azt soha otthonomként elfogadni. Az ország nagyon szép, és kellemesek az emberek, de az utcák koszosak, büdösek, mert ha épp birkát vágnak, az út szélén hagyják a fejét. Viszont a lakásukra nagyon ügyelnek, az iszlám nők olyan tisztaságot tudnak teremteni, hogy nyugodtan lehet enni a földről, ahogy ezt teszik is.
Miután felvettem az iszlám vallást, eljutottam odáig, hogy el akartam takarni magam, ahogy a Korán előírja. A Koránban a nő csodálatos lény, dísz, amely önmaga és a férfi számára is kísértés. A hosszú ruha és a kendő viselése mellé sajátos viselkedés is társul. A nő nem beszél idegen férfival, nem mosolyog nyilvános helyen, nem kacérkodik, és nem néz más szemébe… Ez a család védelmét is szolgája, ritkán fordul elő házasságtörés. Azt mondják, a szerényen öltözött nő olyan, mint egy gyöngy a kagylóban.
Pedig sokan úgy gondolják, az arab nőt beletapossák a földbe, de ez nem így van. Mindössze napi négy–hat órát dolgoznak, délben hazamennek ebédelni, de ha csak három óra múlva indulnak vissza, akkor sem szól senki, mert tudják: biztos a gyerekkel foglalkozott vagy mosogatott… Ez természetes, hiszen ő a nő. S ha eljön az ima ideje, fogja magát, és elmegy imádkozni. Naponta ötször. A keresetükhöz a férjnek nincs köze, mert a férfi a nősüléssel vállalta, hogy eltartja az asszonyt és a gyerekeket. Így a fizetésüket luxusdolgokra költhetik: parfümre, ruhákra, ékszerekre. Minden délután ötkor átjönnek a szomszédasszonyaik, leülnek kávézni, közben aprósüteményt esznek és beszélgetnek. Sokkal kiegyensúlyozottabbak, mint az európai nők, többet pihennek, nincs bennük stressz. Gyerekeiket is másként nevelik, inkább a testi szükségleteikre adnak; legyen a szájában ennivaló, legyen rajta ruha. Nem olvasnak nekik mesekönyvből, legtöbbször kiküldik őket játszani. Amikor állapotos lettem, kétségbeestem: Mi lesz a babával? Hogy fog itt felnőni?
A szülészeten mindenki kedves volt, az orvosok és a nővérek mindent megtettek értem, mégis nagyon aggódtam. Ugyanis a kórházban nem volt víz. Mikor megszületett a kisfiam, Mohamed, nem tudtam, vajon most megfürdetik, vagy mi lesz vele? Császármetszéssel szültem, és mivel ott ez igen ritka, nagy veszélyként kezelték. Nem engedtek felkelni, szoptatni. Anyósom meg kétnaposan hazavitte a gyereket… Rettenetes volt.
Algériában több generáció él együtt, és nagyon tisztelik az öregeket. Külön kikérik a véleményüket, nem úgy, mint nálunk. Samirnak tíz testvére van és óriási rokonsága. Az arab népet leginkább az iszlám tartja össze, olyanok, mint egy nagy család.
Rengeteg babonájuk van, melyeket gyakran kevernek a vallási előírásokkal. Hisznek a dzsinnekben. A hit szerint Allah nemcsak embereket teremtett, hanem angyalokat és szellemeket, azaz dzsinneket is. Így például, ha forró vizet akarunk a földre önteni, előtte figyelmeztetni kell a dzsinneket, mert ha leforrázzuk őket, bosszút állnak. Vagy a vécére mindig csak bal lábbal szabad belépni, és egy fohászt kell mondani a dzsinnekhez. Meg ha üres házba lépünk, akkor is köszönni kell, mert a dzsinnek ott vannak. Azt is mondják, ha valaki a tengerbe hirtelen megy bele, akkor megbolondul. Megszállják a dzsinnek.
Az iszlámban mindkét kéznek megvan a maga feladata. A jobb kéz a tiszta, a bal a piszkos kéz. Csak a bal kezünket használhatjuk a mosdóban vagy az állatok simogatására, ellenben csak jobb kézzel lehet enni. És hatalmas sértés az, ha földön ülés közben valakire néz a talpunk…
Amikor Mohamed három hónapos lett, Magyarországra repültünk. Látogatóba. Hihetetlenül jó volt hazajönni, egy évig nem hallottam magyar szót. A férjem hamarosan utánunk jött, nem bírta egyedül. Aztán meg nem tudtunk visszamenni, kirobbant a polgárháború. Népszavazást tartottak, s az ország kilencven százaléka az Iszlám Frontra voksolt, akik vissza akarták állítani az iszlám törvényeket. De amikor kiderült, hogy már az előzetes eredmények szerint is az Iszlám Front az abszolút győztes, a Legfelső Államtanács érvénytelenítette a szavazást. Ezen mindeki felháborodott. Majd elkezdtek gyilkolni, falvakat mészároltak le, esztelen vérontás, megtorlás következett. Mindezt rákenték az Iszlám Frontra – persze biztos, hogy az ő kezük sem tiszta. Ma az emberek az erőszak befejezésére vágynak, de a béke még messze van, hisz katonák járőröznek mindenhol, még a tengerparton is.
Már több éve Magyarországon éltünk, amikor megszületett a kislányunk, Aisha. Aztán valami elromlott, Samir rossz társaságba keveredett. Az itt élő arab barátaival üzletelt, eljárt szórakozni meg a Balatonra, és lassan felvette azt a stílust, hogy otthon férfinak kell lenni, de ezt csak úgy lehet, ha megverjük az asszonyt. A gyerekek persze mindent láttak…
Pedig egykor úgy gondoltam, ha férjhez megyek, az mindörökkön-örökké, mindhalálig tart. Mi ketten elsők voltunk egymás életében, és ezt a tisztaságot így kellett volna megőrizni. De amikor már barátnői voltak, már nem volt tisztaság… A fiam egyszer azt mondta az apjának: „Nem engedem, hogy anyát bántsd!” Erre ököllel Mohamed arcába ütött. Most már a gyerekeket is verni fogja, nem csak engem? – töprengtem, és elhatároztam, hogy elválok. Az iszlámban a válás a férj joga, mégis én jelentettem be. Nagyon megvert, aztán titokban kivitte a kislányunkat Algériába. Ez volt a büntetésem. Aznap Aisha nem ment óvodába, az apja vigyázott rá. Amikor Mohamed felhívta, már elhagyták az országot. Samir telefonált Algériából, hogy ő fogja nevelni a kislányt, felejtsem el mindkettejüket. Repülőre ültem, utánuk mentem. Samirt a családja beszélte rá, hogy adja vissza Aishát: „Nem szabad a gyermeket az anyja nélkül kint tartani” – mondta az anyósom. Csak azzal a feltétellel hozhattam vissza, ha ő neveli. Beleegyeztem, abban a pillanatban bármibe beleegyeztem volna. Ám itthon nem akartam odaadni. Megfenyegetett, hogy újra kiviszi, és soha többé nem fogom látni… Ezt nem lehet megakadályozni, erre nincs törvény. Ha a gyereknek van útlevele, akár a szomszéd néni is kiviheti, nemhogy az apja.
Nem így van ez Algériában. Ott a határállomás egy bódé három tiszttel, mellettük meg tehenek, bárányok legelnek. De mindenkire van legalább húsz percük, elkérik a papírjaikat, kikérdezik, ki mit akar. Onnan nem lehet a gyereket szülői engedély nélkül kivinni, mert ha nincs ott az apa – aki nemcsak a nevével és az útlevelekkel, hanem a családkönyvvel is igazolja, hogy ez az ő gyereke –, akkor közjegyzővel hitelesített írásos engedély szükséges a határ átlépéséhez…
Tavaly nyáron voltam utoljára Algériában. Csodálatos ország. Az Atlasz hegység és a tenger gyönyörű. A hiedelmeik meg az európai ember számára szokatlanok. És talán nevetségesek is. Mert ott az járja, hogy senkit sem szabad túlzottan dicsérni, hisz az szemmel verést von maga után. Ezt kivédendő egy medált – aranyból készült kezet – hordanak a nyakukban, amely elhárítja a bajt. Egyszer a fiamnak begyulladt a szeme, az asszonyok meg teleaggatták kezekkel. Az algériai családom teljesen befogadott. Tavaly kaptam ezt a gyűrűt – mutat Flóra az ujjára. – Az anyósomtól. Mondtam neki: „De hát mi már elváltunk!” Ő pedig azt válaszolta: „Nekem nem Samir a fiam, hanem te vagy a lányom.” És ezt nemcsak mondja, érezteti is…
A válás elfogadott, de nagyon ritka az iszlám szerint. A válás a férj joga, és elég annyi, hogy a férj a feleségének háromszor egymás után bekövetkező menstruációja után kijelenti: elválok tőled. A kijelentések között a férj nem élhet házaséletet a feleségével, de ha mégis megteszi, akkor a válás nem törvényesíthető. Ha csak két menstruációs időszak után hangzik el a válás kijelentése, akkor még visszavonható, de ha harmadszor is elhangzik, akkor már nem. Hiába gondolja meg magát a férj, feleségül ugyanazt az asszonyt nem veheti, csak abban az esetben, ha a nő egy újabb házassága is válással végződik. Az asszony is kezdeményezheti a válást, de ő maga azt ki nem mondhatja. Viszont az asszony képviselője rábeszélheti a férjet a válás kimondására. Ha a férj minden előzetes értesítés nélkül eltűnik, az asszonynak jogában áll négy hónap – egyes helyeken fél év – várakozás után újból férjhez menni.
Lejegyezte: Ignéczi Hajnalka
