Gengszterek

Bárhogy is bújja az ember a Nemzetbiztonsági Hivatal évkönyvét: egy szervezett bűnözői kör sajnos kimaradt a felsorolásból. Pedig a szóban forgó társaság sokkalta nagyobb veszélyt jelent a békés polgárokra, mint a kezdő józsefvárosi keresztapák vagy a Boszniában kupált félőrült gyilkosok. A zöldmaffia ugyanis óriási pénzeket forgat. Elegendő belegondolni: egy kilogramm veszélyes hulladék tisztességes ártalmatlanítása akár száz forintba is kerülhet. Mondjuk ezer tonna festékiszap (ami ipari méretekben nem is számít túl nagy mennyiségnek) százmillió forintért adható le egy veszélyeshulladék-feldolgozó telepen. A dzsuvaipar keresztapái viszont hangyányival kedvezőbb áron, de ugyanolyan szép pecsétes papírral átveszik ezt a szemetet a kibocsátó nagyvállalattól. A termelőnek pedig csak a papír számít arról, hogy a mérgektől szabályszerűen szabadult meg.
A szemétdombok kulcsárjai a ferde utat választják: elboronálják a hulladékot valamelyik végeláthatatlan timföldgyári vörösiszaphányón vagy egy évtizedek óta bezárt ércbányában. Az ő költségeik így csupán a szállításra korlátozódnak, ami néhány forintot tesz ki kilogrammonként. Tehát a kenőpénzek leszurkolása után is sok tízmilliót kaszálnak az üzleten. Ilyen miliőben mit tehet az úgymond tisztességes vállalkozó, aki hulladéktelepet vagy égetőművet működtet? Maga is csökkenti a költségeit: a kelleténél több dioxint ereget a levegőbe, elmulasztja a technológiai korszerűsítést, a korábbi biztonságos konténeres, betonszarkofágos védelem helyett vásári nejlonfóliába csomagolja a mérget. Vagy netán a szennyvíztisztítás költségeit faragja le. Olcsó tartályból, kerülő úton folyhat tehát a méreg a Dunába, az ivóvízrendszerbe. Mindegy is, csak a kassza csörögjön. De ki felelős ezért a banánköztársasági rothadásért? A maffiózó ugyanis csak teszi a dolgát. Amíg teheti.
Dorogon hazugság hazugságot követ, döglött halak lebegnek a folyón, bűzös és mérgező a csapvíz. Gyömrőn évek óta füstölög a kulimász a kertek alatt. Nyíregyházán egy utca növényzetét pusztítja ki a szétfolyó méreg. Törökbálinton a huszadikai tűzijáték főpróbáját tartják. Újpestről ötszáz hordó tűnik el: majd az unokáink iszszák ki a levüket valamelyik csápos kútból.
Eközben ülést tart a parlament környezetvédelmi bizottsága: Gerencsér Tivadar, a negyed Magyarország szemétcézárai fölött diszponáló Észak-dunántúli Környezetvédelmi Felügyelőség vezetője és Rakics Róbert, a zöldtárca környezetvédelmi helyettes államtitkára a képviselők előtt izzad. Mint kiderül, ők nem tehetnek semmiről, bár Dorogon az ország egyik legveszélyesebb üzemét rendszeresen ellenőrzik, az illegálisan kiépített s a Dunába folyó szennyvízvezeték mégis elkerülte a figyelmüket. A nevében környezetvédelmi államtitkár nem győzi hangsúlyozni, hogy a felügyelőség mindenben az előírásoknak megfelelően járt el. Hát persze.
Lehetne azt mondani, hogy Persányi Miklós, aki a Medgyessy-kabinet immár második, lényegében megbukott szabad demokrata környezetvédelmi minisztere, hagyjon fel a mindenhova simulással, a párt közeli vállalkozói körök kiszolgálásával, a liberális értelmiségi holdudvar és rendezvényei agyontámogatásával, a teknősbékás, bálnakampányos ál-környezetvédelemel, és térjen vissza a kaptafához, az állatkerti majomketrecek mellé. Csakhogy ez esetben nem a fejétől bűzlik a hal. A hazai környezetvédelem ügye valahol Baja Ferenc és Pepó Pál országlása idején csúszott meg. Szét kell kergetni tehát az egész szervezetet: Rakiccsal, Gerencsérrel, a gengszterekkel mutyizó, hol kőkemény, hol bármit elnéző felügyelőkkel és a nemzeti üveggyártást kerékbe törő irattologatókkal együtt. Jöjjön létre az Illés Zoltán által már egy évtizede szorgalmazott zöldkommandó (a vámkommandó mintájára), kapjanak szerepet a valódi szakemberek, szűnjön meg a Fő utcai kis banánköztársaság! És akkor talán a szemétdombok kulcsárjai is új állás után nézhetnek.