Gyurcsány útja a hatalomba

Egy harcot már megvívtunk velük. Azt hittük, talán az lesz a végső. De mégsem, most újra itt vannak, teljes harci díszben, most szociáldemokratáknak hívják magukat, s újra kardokat csörgetnek. Most újra harcba indulnak, újra győzni akarnak, olyanok akarnak lenni, mint mi, erősek, szervezettek, hittel teliek, győztesek. Gyurcsány és a hajdani KISZ-esek.
Gimnazista koromban, KISZ-tagként magam is ízelítőt kaptam belőle, hogy milyen erőszakossággal, gátlástalansággal, az általuk hozott szabályok gyakori áthágásával ragaszkodnak a KISZ-es városi, megyei meg mindenféle országos főfunkcionáriusok hatalmukhoz, pozícióikhoz.
Ha fizikai erőszakot nem is alkalmaztak, alkalmaztattak, a hatalmi gépezet teljes mechanizmusát beindították, ha nem egy általuk előre lepacsizott döntést hoztak véletlenül meg a népi demokrácia kis helyi csoportjai. Iskolaigazgatók, párttitkárok, városi funkcionáriusok indultak ilyenkor meggyőző és legyőző utakra, hogy a hatalmi nómenklatúra által meghozott személyi vagy bármely más típusú döntést keresztülerőltessék az alattvalókon. Sokan vagyunk még, akik emlékeznek, emlékezhetnek, hogy a kádári hatalmi nómenklatúra ifjabb és öregebb tagjai milyen lelki és egzisztenciális nyomást tudtak még a puha diktatúra utolsó éveiben is gyakorolni az emberre. Ekkor, a nyolcvanas években nagyon megtanulták, hogy miként kell a hatalmat megragadni, megtartani, akár minden áron.
1988–89-ben sokakkal együtt én is azt hittem, legyőztük őket. Egyszer már leírtam e lap hasábjain, hogy a Fideszbe meg a nyolcvanas évek végének forrongó egyetemi világába az a vágy és egyben realitásnak tűnő lehetőség hajtotta az embert, hogy az MSZMP- és KISZ-funkcionáriusok tehetségtelen és antidemokratikus hatalmától megszabadíthatjuk magunkat és közösségeinket. Hogy ne kelljen KISZ-bizottsági engedélyt kérni egy előadás megszervezéséhez, hogy ne kelljen egyeztetni a párttitkárral arról, hogy milyen plakátok kerüljenek ki az egyetemi hirdetőtáblákra. Mert nagyon nagy hatalom volt ám egy egyetemi, pláne városi KISZ-titkár a neki alárendelt szervezetekben.
Mint Gyurcsány Pécsett. Persze erős akarattal, hittel, összetartással és némi civil kurázsival ki lehetett őket játszani, meg lehetett őket vezetni, nyilvánosan le lehetett őket győzni, még sajátjuknak képzelt otthonszervezeteikben is. 1989-ben ezt egyszer már megtettük. Azóta él bennük a revansvágy, hogy mindazt, ami lendületes, az ő hatalmukat megkérdőjelező és megsemmisítő mozgalom volt, legyőzzék, de ne csak ímmel-ámmal, hanem megsemmisítő vereséggel. A Fidesz és a KISZ így vált egy egymást kiegészítő, lassan két évtizede összenőtt történetté.
Rajtuk hiába kérünk számon konzisztens, filozófiai alapokkal bíró politikai nézetrendszert. Idegen tőlük, mert a politikáról csak mint hatalomról képesek gondolkodni. A politika számukra a hatalom megszerzése és megtartása. Semmi egyéb. Velejükig pragmatikusak. S ebben rejlik veszélyességük, hogy szinte semmilyen eszköz használatától nem riadnak vissza, hogy az áhított célt, a hatalomba kerülést elérjék. Baloldaliság, szociáldemokrácia, társadalmi igazságosság, jóléti rendszerváltozás. Szavak, szavak, szavak. Gondolkodásukban ezek nem többek üres beszédtölteléknél. A történetet ismerjük, megéltük, bőrünkön szenvedtük meg: a rendszerváltoztatás időszakában, feladva a politikai főhatalmat, alámerültek a gazdaság bugyraiba, kapcsolataikat felhasználva vagyont gyűjtöttek, erősödtek, szereztek. De mindig is vissza akartak jönni, mert hiába gründoltak össze nagy vállalatcsoportokat, a gazdasági hatalom sohasem volt oly vonzó számukra, mint a politikai.
Mert szívük mélyén úgy hiszik, a hatalmi vágyakat igazán csak a politikában lehet kiélni. Gyurcsány története tipikus kilencvenes évekbeli kádertörténet.
Sorstársai közül talán abban tűnik ki, hogy családi kapcsolatai révén mögötte ott áll az Altus-féle cégbirodalom, s hatalomtechnikai ügyességben felülmúlja hajdani KISZ-vezér társait. Az, ahogy néhány hónap alatt – mert évben, években most nem számolhatunk – maga mögé gyűjtötte az MSZP-vezérkar által cserben és árván hagyott helyi szocialista csoportokat, ahogy maga mögé gyűjtötte a Kovács-féle MSZP-vezetés által peremre szorított szocialista mamelukokat (Toller László, Nagy Sándor), s ahogy elhitette sok tapasztaltnak tűnő baloldali értelmiségivel, hogy egyes-egyedül az ő lendülete mentheti meg a pártot a 2006-os kudarctól, nos, mindez Machiavelli nyelvcsettintését is kiérdemelhetné. Szegény Medgyessy, mallorcai magányában, ahol állítólag a kormányátalakítás részletein töprengett, aligha sejtette, micsoda kettős puccs készül ellene, s tán azt sem sejtette, hogy az őt hatalomba röpítő Altus-birodalom most ugyanezzel a lendülettel mást röptet a miniszterelnöki bársonyszékbe. Persze még az is lehet, hogy megtervezett komplott volt ez a nyári Medgyessy–Gyurcsány pengeváltás, bár Medgyessy utóbbi interjúiban inkább tűnt őszinte megvezetett és elejtett embernek, mint titkos összeesküvőnek.
Ne legyenek kétségeink: Gyurcsány és a mögötte felsorakozók nem azért hódították el a miniszterelnöki széket, hogy 2006-ig nyugodtan folytathassák vircsaftjaikat. Ezt Medgyessyvel és Kiss Péterrel is megtehették volna. Most nagyobbra, többre vágynak. 2006-ban győzni akarnak, Orbán Viktort és a polgári-keresztényszociális oldalt két vállra akarják fektetni, totális vereséget akarnak mérni a régóta gyűlölve tisztelt és félt Fideszre. Ami őszerintük többször is megalázta őket.
Legutóbb június 13-án. Itt és most ez a gyűlölet tartja össze őket, ez irányítja minden tettüket, lépésüket. Régóta érlelődött már ez a gyűlöletérzés a szocialisták beltáborában, de Gyurcsány kampányával és megválasztásával a sok kis egyéni gyűlölet tömeggé, lendületes tömegerővé állt össze, amelynek kezelésére, kordában tartására és harcba indítására egyedül Gyurcsány képes. Augusztus 25-én a szocialisták ugyanis vezért választottak.
Az MSZP augusztus 25-én többcentrumú, gyakran fejetlen, széthúzó pártból vezérelvű politikai mozgalommá vált, amelynek hatását és további alakulását egyelőre nehéz lenne kiszámítani. Az biztos, hogy nem a gazdaság helyzete indokolta a váltást, nem a neoliberális gazdaság- és társadalompolitika képviselői törtek előre, hanem a hajdani KISZ átmentett gazdasági, társadalmi és politikai erőforrásaira épülő, a werberi módszerekkel lendületbe hozott, Orbán- és Fidesz-ellenes szocialista belmozgalom hódította el az MSZP irányítását. A következő hónapok Gyurcsány hatalmának konszolidálása jegyében fognak eltelni, hogy aztán egyesült erővel vághassanak neki a gyűlölt politikai ellenfél legyőzésének. A Fidesznek és a jobboldalnak nincs mitől félnie, hisz egyszer-kétszer már legyőzte utó-KISZ-es ellenlábasát, ám taktikai változtatásokra bizony szükség lenne. Medgyessy kezéből 2006-ban minden további nélkül kihullott volna a kormányfői pálca, Gyurcsány nem fogja ily könnyen adni. A vörös polip ismét támad.