Harc a kőolajért

Nem árulunk el újdonságot azzal, hogy a világpolitika egyik legfőbb mozgatórugója a kőolaj. A hőn áhított fekete arany birtoklása és az árával kapcsolatos gazdasági bűvészmutatványok alapvetően befolyásolják az államok életét. Az összefüggések magától értetődőek. Nyilvánvaló, hogy amennyiben példának okáért Irak nem bővelkedne kőolajban, George Bush sem támogatta volna annyira a helyi demokrácia kiteljesedését. Most Venezuela van soron, a gazdasági elemzők lélegzetvisszafojtva várták a vasárnapi népszavazás végeredményét. A tét látszólag belpolitikai természetű volt, hiszen Hugo Chávez elnök visszahívásáról rendelkezett. Az istenadta nép végül nem vonta meg bizalmát az extravagáns vezetőtől, a szavazók majdnem hatvan százaléka továbbra is alkalmasnak tartja az ország vezetésére. Más lapra tartozik, hogy az ellenzék nem ismeri el a hivatalos végeredményt, de ennek azért nincs valódi jelentősége, mert a belpolitikai feszültség immáron szervesen hozzátartozik a venezuelai mindennapokhoz.
Amikor 1998-ban Hugo Chávezt megválasztották a latin-amerikai ország elnökévé, egy ideig nem látszott egyértelműen, milyen politikai irányvonalat követ majd. Azt tudni lehetett, hogy Washingtonnak korántsem közömbösek a helyi történések, hiszen Venezuela a világ ötödik legnagyobb olajexportálója, és az Egyesült Államok olajbehozatalának mintegy 13 százaléka származik innen. Miután Chávez kétségkívül hajlamos a színpadiasságra, és kiválóan ért az alsóbb néposztályok nyelvén, sokan már-már egy új Castrót láttak benne. Bár a kubai elnökkel szívélyes személyes viszonyt ápol, Chávez végül is kiszámítható politikusnak bizonyult. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a Bush-kormánynyal kielégítő lenne a kapcsolata. Jóllehet magára haragította a multinacionális cégeket, nem törődött a bírálatokkal, mint ahogyan azzal sem, hogy a szabadpiaci folyamatokat korlátozó intézkedései miatt az Amerika-barát sajtó lejárató kampányt folytatott ellene. Ami a belpolitikát illeti, munkálkodásának máris látszik az eredménye, azt még bírálói is elismerik, hogy ő az első venezuelai politikus, aki érdemben is enyhített a szegénységen.
Ha vasárnap leváltották volna Chávezt, elemzők szerint komoly zavargások törhettek volna ki Venezuelában. Az elnök fő támogatói, a szélesebb néptömegek kétségkívül gyakorlottabbak az utcai harcokban, mint a reformokat ferde szemmel néző középosztály és értelmiség. Washingtonban alighanem örömmel vették volna Chávez távozását, ugyanakkor attól is joggal tarthattak, hogy a kibontakozó polgárháború a venezuelai olajexportot veszélyezteti. Ez utóbbi élénk áremelkedéssel járna, márpedig a novemberi választásokra készülődő Bush elnöknek elemi érdeke, hogy az elkövetkezendő néhány hónapot világgazdasági megrázkódtatás nélkül vészelje át. A venezuelai elnök – legalábbis látszólag – tehát egyelőre minden támadást túlél, bár az elmúlt évek számos veszélyt tartogattak számára a puccskísérlettől a folyamatos utcai demonstrációig. Amíg azonban Washington a képlékeny iraki helyzet foglya, egyelőre mindenkinek meg kell barátkoznia a gondolattal, hogy Chávez alighanem a székében marad. Jelenleg úgy tűnik, hogy mandátuma kitöltéséig, azaz még két esztendeig ő vezeti Venezuelát. Arra a kérdésre, hogy mi lesz azután, egyelőre senki sem tudja a választ. Mindenesetre Chávezből is könnyűszerrel lehet „megtért demokrata”, mint Kadhafi elnökből, de akár a „gonosz tengelyéhez” is csatlakozhat, ha a venezuelai olaj felértékelődik az amerikai elnökválasztás után.