Harc az utolsó csepp vérig

Muktada asz-Szadr radikális iraki síita vallási vezető továbbra sem hajt fejet az amerikai túlerő előtt. Elutasítva az Egyesült Államok és bábja, Ijád Alávi tárgyalási kísérleteit kijelentette: „a Mahdi hadsereg harcolni fog az utolsó csepp vérig”.
A hiba a nulladik órában történt. A síiták azt hihették, hogy vége a Szaddám Huszein uralma alatt átélt irgalmatlan elnyomásnak. Ali imám hívei, akik az ország lakosságának hatvanöt százalékát teszik ki, joggal remélhették, hogy a szunniták és a keresztények mellett nekik is jut egy szelet a Washingtonban sütött hatalmi tortából. A Bush-adminisztráció viszont ugyanarra a rétegre kezdett építkezni, amely a letűnt rendszer Bász pártjának és titkosszolgálatának a bázisát is képezte. Ezek a szunnita középkáderek viszont álmukban sem gondoltak a hatalom megosztására, netán egy síita állam létrejöttének támogatására.
Asz-Szadr egy régi, megbecsült családból származik, amely már több vallási vezetőt adott az országnak. Karizmatikus vezetői képessége már az év elején fejtörést okozott az amerikai titkosszolgálatoknak. Ezért áprilisban letartoztatási parancsot állítottak ki ellene, amelyet nemsokára az „élve vagy halva” mondattal is megtoldottak. Ekkor asz-Szadr, mintegy főpróbaként, egy későbbi nagy háborúra hangolta milíciáit, az úgynevezett Mahdi hadsereget. A gerillaként tevékenykedő síita csapatok egy éjszaka alatt bevettek több kisvárost Irak déli részén, valamint Bagdad egyik kerületét, amelyet azóta Szadr-city névre kereszteltek. Paul Bremerék hamarosan belátták, hogy a „high-tech” hadsereg tehetetlen a síita ellenállással szemben, és megpróbáltak tárgyalásokat kezdeményezni asz-Szadrral. A tárgyalásokba bevonták a legfelső iraki síita vezetőt, Ali asz-Szisztáni ajatollahot is, hiszen remélték, hogy a komoly hierarchiára épülő klérus hatni fog a forrófejű fiatal ellenállóra. A mérsékelt asz-Szisztáni viszont taktikázni kezdett. Lemondott több találkozót, és amikor Bremer személyesen utazott Nedzsefbe, Szisztáni csak az egyik helyettesét küldte a tárgyalóterembe, ő maga pedig a szomszéd helyiségből titokban hallgatta végig az amerikaiak kérését. Végül meggyőzték Szisztánit a 2005-ös választás támogatásáról. Érdekes mód senki nem vette észre, hogy ez csak időhúzás volt. Senkinek nem annyira fontos egy „szabad választás”, mint a síitáknak. Ha ez megtörténik jövő tavasszal, akkor senki nem állíthatja meg asz-Szisztániék győzelmét. Alávi elnök hiába tartozik a síita vallási vonalhoz, egyetlen ajatollah sem ismeri el, mert amerikai bábnak tartják. Döntő kérdés viszont, hogy valójában mennyire kezelhető még a Mahdi hadsereg és vezetője, asz-Szadr. Ha holnap tartanának közvetlen választásokat Irakban, a szavazók asz-Szadrnak adnának abszolút többséget. Szisztáni viszont igen szoros kapcsolatban áll Iránnal. A kumi klérus márpedig egy emberként támogatja egy síita Irak vízióját, és az sem titok, hogy még katonai segítséget is adnak ehhez. Asz-Szadr testőrségét, amely több száz főből áll, az iráni forradalmi gárda, a Paszdaran képezte ki.
A szinte kiapadhatatlan fegyver- és lőszerutánpótlás szintén elgondolkodtató. Egy komoly „hátország” nélkül a több hónapos ellenállás Nedzsefben és a többi síita körzetben már megtört volna az amerikai rakéták tüzében. Az sem valószínűtlen, hogy a libanoni Hezbollah is segíti asz-Szadr mozgalmát. Bár ezt mindkét oldalról tagadják, nem valószínű, hogy az összetartásról híres síita társadalom tétlenül nézné a „nagy sátán” ellen folytatott hősies harcot.
A napokban elrabolt iráni diplomata esete is ezt igyekszik megerősíteni. Mind asz-Zarkávi, mind a többi szunnita ellenállási mozgalom igyekszik megtorpedózni a síiták hatalmi törekvéseit, amiket szerintük Irán nagymértékben támogat. A síiták viszont kimondták a halálos ítéletet Abu Muszav asz-Zarkávira, mivel a jordániai ellenálló a radikális szunnita vonalat képviseli.
A kezdeti együttes ellenállás már megszűnt, már érlelődik a két vallási tábor közti polgárháború. Csupán az amerikai jelenlét a garancia, hogy nem hullik darabokra az ország. A lakosság már nyíltan visszasírja Szaddám Huszeint, hiszen akkor legalább béke volt, ma viszont a két folyó országa a világ legveszélyesebb zónája hírnevet vívta ki.