Míg a szovjet csapatok egykori kelet-közép-európai jelenlétére csak málló betonbunkerek és a talajba szivárgott kerozin szaga emlékeztet, addig az amerikai erők a mai napig hasonló felállásban tartózkodnak a vén kontinensen, mint tették azt a hidegháború idején. Bázisaikon ugyanolyan, ha nem intenzívebb a forgalom, mint annak idején, amikor arra vártak, hogy a fuldai horpadásban megállíthassák a szovjet páncélos hadosztályok offenzíváját. Bár jelentős kivonások történtek ugyan 1991, az egykori ellenfél bukása óta, az amerikai döntéshozatal csak most jutott arra az elhatározásra, hogy radikális változtatásokat eszközöljön a külföl-dön, főként hagyományos háborúra és területvédelemre berendezkedett csapatai körében. A divatos kifejezéssel élve „aszimmetrikus fenyegetésnek” nevezett terrorizmus kétségtelenül fontos tényező volt az addigi állomásoztatási politika felülvizsgálatának megkezdésében, ám a háttérben más stratégiai megfontolások is állnak. A fosszilis energiahordozók bázisainak eljövendő beszűküléséből, a demográfiai jelenségekből eredő potenciális konfliktusokra történő felkészülésről éppúgy szó lehet, mint az aktuális (iszlám) „rosszfiúk” bázisterületeinek jobb lefedéséről. A Pentagon hivatalos iratai konkrétumokat persze nem említenek, de Kína felemelkedése is minden bizonnyal különös figyelmet élvez az új diszlokációs tervek elkészítésekor.
Donald Rumsfeld védelmi miniszter – aki a hidegháború tombolása közepette, a Ford-adminisztráció idején is betöltötte a posztot – persze már azóta szorgalmazza a csapatáthelyezéssel is járó védelmi reformokat, amióta ismét a Pentagon élére került 2001 elején. Szerinte a haderők elhelyezkedése egy már nem létező fenyegetést és egy korábbi haditechnikai színvonalat tükröz; a jelenlegi körülmények lehetővé teszik az amerikai világpolitikai törekvések rugalmasabb, globális támogatását, akár kevesebb emberrel és eszközzel is. Napjaink könnyebb, mobilabb erőinek átcsoportosítása egyszerűbb és gyorsabb lehet, mivel jobban lehet támaszkodni a légi szállításra – vélik a tengerentúli hadtudósok. A feladatok oroszlánrészét így a levegőben a harcérintkezés közelébe eljuttatható gépesített gyalogság (esetleg speciális erő) végzi, amelynek tűztámogatását egyre nagyobb mértékben nagy hatósugarú légi eszközökkel oldják meg a nehéz szárazföldi eszközök (harckocsik, tüzérség) helyett. Csökken tehát annak a jelentősége, hogy ezeknek az alakulatoknak hol van a laktanyájuk és hol gyakorlatoznak, a lényeg sokkal inkább az, hogy ott tudnak lenni, ahol éppen szükség van rájuk.
Ezeket a tényezőket figyelembe véve alighanem csalódniuk kell majd azoknak a kelet-európai országoknak, melyek abban reménykednek, hogy az amerikaiak több ezer fős civil kiszolgálószemélyzetet eltartó szuperbázisokat létesítenek, ahol a katonák mellett hozzátartozóik is óriási kolóniát alkotnak majd. A Pentagon most sokkal inkább támogatja az úgynevezett „nemzeti befogadóképesség” fejlesztését, azaz olyan infrastrukturális feltételek megteremtését a szövetséges országok területén, amelyet gyorsan odatelepülő harcoló erői ki tudnak használni – küldetésük időtartamára. Ezek fenntartása viszont javarészt megoldható vállalkozókkal és legfeljebb néhány tucat vagy néhány száz amerikai katona és civil állomásoztatását igénylik helyőrségenként, állandó jelleggel.
Most minden jel (például a NATO idei bővítése) arra mutat, hogy a jövő évtől eszerint az elvek szerint alakulnak majd amerikai bázisok Romániában, Bulgáriában, a Kaukázusban és Közép-Ázsiában. Azt azonban még senki sem tudja megmondani, hogy az elhúzódó iraki konfliktusból leszűrt tanulságokat túléli-e az ideiglenességre alapuló új állomásoztatási politika. Talán Wesley Clark egykori NATO-főparancsnok, John Kerry demokrata elnökjelölt biztonságpolitikai tanácsadója nemcsak a kampány kedvéért tartja elvetendőnek Rumsfeld elképzeléseit.
origo.hu
Ezen a középiskolai kvízen felnőttek is elvéreznek – Ön hány kérdésre tudja a választ?
