Kenyeret!

Ha megkésve is, augusztus huszadika örvén megmondanám a magamét a pékeknek.
Ez nem kenyér, gyerekek, amit csináltok, ha ilyet sütött volna a nagymama kilencszázharmincban a nagypapának, akkor én most nem írom ezt a cikket, merthogy életre sem keltem volna, nem lévén szülőanyám.
Hogyan lehet az, fiúk, hogy egyre szerencsétlenebb kenyeret árusítanak az ABC-k, kis- és nagykereskedések, az Auchanokról nem is beszélve? Miközben a hírek szerint nagyszerű a gabonatermés, ti valami porlasztott borzadályt tesztek mielénk kenyérnek mímelve.
A kenyérrel nem lehet játszani, fiúk! Tudom az ellenérveket, a molnárok a hibásak az egészben, meg a parasztember, aki tavasszal visszafelé vetette el a magokat, meg a tárolókkal is baj volt, rosszul tároltak, hely sem volt bennük elég, szakadjon rájuk a traverz…
Pékek! Pékjeim! Ne engedjétek lejáratni a szakmát, helyette süssetek ehető kenyeret, olyat, amelyik nem morzsálódik másnap, rákenhető zsír, vaj, margarin, öröm beleharapni.
Ugye, nem sértés, ha egy péktől ehető kenyeret kérek?
Ha hibás a gondolatmenetem, írjatok vissza, fogékony vagyok a vitára. Meg igazi kenyérre éhes.
Megy itt a világ jobbra-balra, a nemzetközi helyzet egyre fokozódik, de itt mi néhányan ennénk. Jó kenyeret. És ti értetek hozzá, kedveseim. Hát mi a fészkes fenének nem azt sütitek, amit régen? Nem tudom, hol szakadt el a cérna, mikor intettetek be illetékes helyre, de itt valami történt, az bizonyos. Rossz ez a kenyér.
Szent István emlékére kérlek titeket, süssetek nekünk kenyeret. Kenyeret. Ti is, mi is nagyra nőnénk tőle.