Kislány ül a lépcsőn

Gyorsvonat sebességével robog velünk a képzelet a holnap felé: vitatkozunk, birkózunk, hogy később, amikor ránk talál az éjszaka, hunyott szemmel átszálljunk egy másik vonatra. Az emlékezés lassan poroszkáló szerelvényére, amely visszavisz bennünket a múltba. Régi tájak, régi arcok villannak fel, a nevetés is olyan, mintha most buggyanna.
Ilyen múltba való barangolás közben akadt emlékezésem kivetett hálójába a múltkoriban Bujdosó Erzsike. Gyepsori kislány volt, szeplős, kék szemű, szőke. Gyakran benyitott hozzánk a kiskapun, beszólt az udvarra engem keresve. Aztán behívtam, és a gangon játszottunk. Olykor segített a mamának is, el lehetett küldeni a sarki boltba élesztőért vagy ecetért, hozott apámnak is cigarettapapírt, mert abban az időben még sodorták a cigarettát. „Szaladj már, Erzsikém, kislányom…!”
Nagyon szerettem Erzsikét, megígértem neki, ha felnövök, feleségül veszem. Már akkor, ötéves korában a nőkre jellemző tulajdonságai voltak, megkérdezte tőlem: „És akkor mit veszel nekem…?” Erre bennem is a leendő férfi adta meg a választ: „Amit csak akarsz, mindent, ami neked tetszik…”
Egy délután aztán összeírtuk, hogy mi mindent veszek majd neki, ha a feleségem lesz. Először is egy gyönyörű, selyemborítású papucsot. Mert akkoriban ő csak mezítláb járt, később úgy ment az iskolába is, ha az időjárás engedte. Esőben, hidegben anyja cipőjét vette fel, de amikor futott, mindig lerúgta a lábáról. Mezítláb könynyebb volt a szaladás.
Szóval: papucsot veszek, és nem is akármilyet. Olyan szépet, hogy abban még a vasárnapi misére is elmehet. Ja, és persze új ruhát is veszek majd neki, selyemkendőt a fejére, meg meleg gyapjúkendőt a vállára. És lesz majd egy kocsink is, meg pejkó a rúd elé, annak díszes szerszámja. Veszek féderes ülést, azt pokróccal terítjük le, és úgy indulunk a vásárba.
„Lesz színes bojt is az ostoron?” – kérdezte sóvárgó tekintettel. Megnyugtattam: lesz. Azt pattogtatom majd a lovacska felett, s úgy robogunk a vásárra. Meg veszek pomádét az arcára, piros festéket a szájára, s mindent, ami csak megtetszik neki. Elmegyünk bálba, a Csillag vendéglőben húzatom majd a zenészekkel a nótáját. Mi is a nótája? Az, hogy „kimegyek a temetőbe, sirassatok engem…”
Ő is megígérte, hogy nekem is veszünk majd a vásáron csizmát meg lajbit is, amilyet a gazdagok hordanak. Talán még aranyfogakat is csináltathatok, amilyen a Zséli kupecnek van. Azt mondják, hogy annak sose fájt a foga, mégis kihúzatta, s arany fogsort csináltatott. Lássa a pórnép, ha megszólal, hogy nem akárki ám Zséli Imre, van neki mit aprítani a tejbe.
Milyen egyformák a lányok! Bakos Teruska is ugyanezeket mondta másnap, amikor eljött hozzánk játszani. Persze neki is megígértem mindent, de a szívem Bujdosó Erzsikéhez húzott.
Aztán elkerültem a faluból, gimnáziumba írattak, tanulnom kellett, és közben teljesen megfeledkeztem Erzsikéről. Egy napon azt hallottam, hogy kérője akadt, egy bánáti gazdalegény jött érte kocsival. Felpántlikázott lovak vágtattak a lakodalmas menet élén. Húzta a talpalávalót a temerini tamburazenekar, akik felöntöttek a garatra, azt kiabálták, hogy: „Sej, sose halunk meg…!”
Mindezt a padlásunk szellőzőnyílásán át láttam. Oda lopakodtam fel, onnan rá lehetett látni Bujdosóék udvarára. Nem mondom, egy kicsit elkeseredett voltam, de aztán ezt is elfelejtettem. Ugyanúgy, mint Bakos Teruskát meg a cimborákat, mert robogott velem az élet vonata, vágyakozva tekintettem a jövő felé, valami csodában reménykedve űztem, hajtottam magam, aztán egyszerre csak azt vettem észre, hogy megállt velem a vonat.
Kiszálljak, és gyalogosan folytassam? Megéri?
Üldögélek hát megadva magam a sorsomnak. Hogy sötét gondolataimat messze űzzem, régi fényképeket nézegetek. És közben haladok viszszafelé az emlékezés tehervonatán. Minden kis állomáson megállunk. Ez itt egy katonafénykép! Emez egy ifjú gimnazistát ábrázol egy fa alatt. A régi eperfa! És a régi ház. Nézem, mintha ott ülne a gang bejárati lépcsőjén az a régi Erzsike. Mezítláb, kócosan.
Lehet, hogy a valaha megígért kendőt és a selyempapucsot várja.