Köznapló

Augusztus 13., péntek
Nyolc éve várom, hogy végre Athénben kezdődjenek a játékok. Ha lett volna tisztesség a világban, a görögöknek adja 1996-ban a jubileumi olimpiát, de nem, a jenkik elorozták. Arról egy szót se, hogy szavazás döntött Atlanta javára: épp a napokban derült ki, hogy adni-venni lehet a voksokat, egy bolgárt ki is vágtak a bizottságból emiatt. A naiv görögök azt hitték, győz a tisztesség, hát nem győzött… S a folytatás is durva volt: nemzetközi össztűz Athénre, egymást túllicitálva harsogták a lapok és a tévéállomások, hogy a görög főváros képtelen megrendezni egy olimpiát, a görög főváros fuldoklik a szmogtól, a görög főváros stadionjai nem fognak elkészülni a versenyekre.
Elkészültek, és ma minden idők legszebb megnyitóünnepélyét láttuk. A képek visszaadták gyöngülő hitünket, hogy az ember világának alapja mégis a kultúra, nem pedig a tőzsde, és Európa legmélyebb lényegét nem kizárólag a nagy – háborút kirobbantó és gyarmatosító – népek őrzik, legalább úgy hordozzák a gazdag múltú kis nemzetek, amilyen a görögség, ezért megvetni való az a politikus, aki olyat mond, hogy országának jövője attól függ, mekkora a területe és hányan lakják.
Az is most derült ki, mit jelent a kultúra és mit a barbárság, olyan aktus árulta el, melyre kevesen figyeltek: Tony Blair aláírt egy okmányt, mely garantálja, hogy olimpiák idején ezentúl nem ropognak a fegyverek, utalva ezzel a múltra, hogy Kr. e. 776 és 392 között négyévenként pár hónapig nem háborúztak a görög városállamok. Az öröm mégse lehet teljes, az amerikaiak megint a levesbe köptek: az idős Bush nem írta alá az okmányt, így adva tudtunkra, hogy az Államok érdeke nem az olajág, hanem az olajipar, ami rögtön eszünkbe juttatta a másik elnököt, Reagant, ő nevezte az ördög birodalmának a Szovjetuniót, mi viszont okkal hívhatjuk mostantól a barbárság hazájának Amerikát.

Augusztus 14., szombat
A pápa Lourdes-ba érkezett, a zarándokhely repülőterén Chirac elnök fogadta a feleségével. A Duna tévé hatórai híradójában láttuk az érkezés perceit, s azt, ahogy az asszony lehajol, és kezet csókol II. János Pálnak. A közszolgálati tévé fél nyolcas híradója ebből annyit mutatott, hogy Chirac asszony a pápa elé lép, lehajol, és akkor nyissz, nincs tovább, a szerkesztő elvágta a folytatást. Úgy ítélte netán, hogy a francia elnök felesége méltatlanul viselkedett? Netán a kézcsók sérti a magyar nők kivívott egyenjogúságát? Nem, barátaim.
A vágás azt tette világossá, hogy a közszolgálati tévé úgy működik, mint hajdan. Régiek az emberek, régi a szellem, igazodási pontjuk leginkább Horn Gyula, aki érdekeseket mondott a Nap-keltében az uniós választás után. Tudomásunkra hozta, hogy az egyház nem tanult az eddigiekből… A szó: „eddigiek” azt jelentette tán, örüljön az egyház, hogy nincsenek börtönben a papok; hogy nem kell egy tanárnak egyházi esküvőjét három faluval odébb tartania; hogy már nem hátrány a továbbtanulásnál a piarista érettségi. Örüljön az egyház, és húzza meg magát, a hívőket pedig ne bátorítsa senki olyan képekkel, mint csókol kezet a francia elnök felesége a pápának. A tévé főleg ne, Rudi Zoltán ezért van ott, ezért raktuk oda, s mivel szeretne elnök maradni, gondoskodni fog róla, hogy a néző ne lásson ilyet, mint ahogy nem látott a hatvanas, a hetvenes, a nyolcvanas években… Értem én az ilyen elveket, de van egy megérzésem: Rudi úr és megbízói vághatnak filmet, vághatnak disznót, vághatnak bármit, az igazi nagy kivágások ezután jönnek…

Augusztus 15., vasárnap
Nagy Tímea megvédte címét, a párbajtőrvívás olimpiai bajnoka lett újra. Szeretni való bajnok. Lényében van valami koboldos, tán ez őrzött meg egyet s mást a kamaszkorából, amiért mozgása kicsit szögletes, ennek ellenére asszonyos: melegséget és biztonságot áraszt, s ránézve arra gondolunk, biztosan el lehet diskurálni vele bármiről, s ha kölcsönkér tőle valaki két tojást, biztatva hármat ad, hátha kettő kevés.
Egy ekkora világverseny sokféle bajnokot terem: vannak tüneményes tehetségek, vannak héroszai az akaratnak, másokat a szerencse hajít fel a csúcsra egyszer és soha többé, míg vannak, akikre mindig lehet számítani. Számomra egy bajnokot az mutat meg igazán, ahogy kilépve az arénából civilként viseli magát. A tévé mutatta Nagy Tímea családját, a gyermekeit, s talán ezért gondolom, hogy ezt az asszonyt nem kell elviselni, és naponta hódolni előtte a két győzelem okán. Hazamegy majd, átöleli az urát, a kislányokat, újra teljes, derűs, egészséges család lesznek, várják az őszt, aztán a telet, a Mikulást, a karácsonyt, és életüket az idő múlásával nem borítja túlzott fénybe vagy túlzott árnyékba az a két arany. Nagy Tímea egyszerűsége olyan, mintha a szomszédunk volna, aki pár napra elment, győzött, de megjön újra, és itt lesz közöttünk. Azt hiszem, ezért szeretjük, és ezért ritka tünemény.
Van egy másik vívónk: férfiember a párbajtőr szakágból, rögtön az első fordulóban kiesett, s mikor arról kérdezték, miért, megvetően szólt a „harcművész ázsiai népek” vívóiról. És feltűnt az is, hogy az úszást közvetítő kolléga mindig csak a nagyágyúkat nyalja-falja, százötven méteren át ajnározta a német Franzisca van Almsticket, aki ötödik lett kétszázon, a győztes román lányt meg szinte csak a célban vette észre, s ugyanez történt egy kínai lánnyal, aki a százméteres mellúszást nyerte riporterünk számára szinte észrevétlenül. Több alázat kéne, kollégák, és több tisztelet a rengeteg munka iránt: ezek a sportolók nem némely tévéelnök döntése nyomán érkeztek Athénbe. Idejüket, egészségüket s nemritkán a boldogságukat áldozták föl azért, hogy vízbe szállhassanak vagy pályára léphessenek az olimpián, akár magyarok, akár németek, akár „csupán” románok vagy kínaiak.

Augusztus 16., hétfő
A keleti kultúrák hatása, hogy igyekszem visszavonultan élni, kerülöm a viták fórumait, szakmám szövetségében évtizede nem jártam, cseppet sem zavar hát, ha néhol nem hiszik, hogy újságíró vagyok, mondván, „azok másmilyenek”. Ezért vállalom az amatőrséget is, arra senki nem féltékeny, ráadásul egy amatőrből még minden lehet, és szerencsésnek tartom azt is, hogy arcom a sajátom: vonásaimat a pályatársak se igen ismerik. Mindez nem zárja ki, hogy respekttel figyeljem azokat, akiknek közege a nyilvánosság: Friderikusz Sándort láttam ilyennek, kemény munkát éreztem produkciói mögött, és olyan embert, aki nagyot álmodik.
Ennek mára vége. Friderikusz, aki pár éve lediktálta egy interjúban, hogy számára a szívósság, a következetesség, a tisztelet és az alázat a szakma sarokkövei, visszazökkent a tévé szürkéi közé. Hogy pontos legyek: beleszürkült egy reménybe, melyről szólni kell, már csak azért is, hogy az utána következők, a mindig újak időben okuljanak.
Az említett remény a sikeresek sajátja, és abból az önáltatásból fakad, hogy bármibe vágnak, menni fog. Show-műsor, mozi, könyv: Friderikuszt mennybe vitte mind, miért ne vinné oda a tévéelnökség? Rossz előjelek után pályázott, kísérlete, a Szubjektív a Tv 2-ben megbukott. Politikai műsor lett volna, de azt a kabátot nem rá szabták: kilátszott alóla a bohócviselet. Téved, aki azt hiszi, a „bohóc” nevettető, cirkuszi figura. Nem. A bohóc komoly ember, akinek ráadásul előjoga van: a többiek előtt mondhatja ki az igazat. Példa rá Böll, a Nobel-díjas német író, de rokonságot érzett a bohóccal Fellini s a mi Weöres Sándorunk is.
Ha a névsor ilyen parádés, mi a baj Friderikusszal? Csak annyi, hogy hűtlen lett önmagához. Szembefordult elveivel, és farba billentette nagy céljait, s ez ahhoz hasonló, mintha Böll a Csoportkép hölggyel megírása helyett elmegy a kancellár Schmidthez, és kormánytisztséget kér magának. Mondjuk államtitkárságot Bonn kertvárosában, amely nincs messze Kölntől. Mi történt volna, ha megteszi? Akkor Böllnek, az írónak vége, hisz elárulta, hogy számára az írásnál a hatalom sokkal fontosabb, és ez visszamenőleg lenullázza, amit addig produkált.
Hasonló történt Friderikusszal: tévéelnöki posztot kért, s minthogy ahol kérte, egy ideje keresztnevén szólítják, azt hitte, a közvetlenség az ő esélyeit jelzi, s már maga alatt érzett az elnöki székből legalább két lábat. Nem tudta a boldogtalan, hogy a Köztársaság téren hokedlilábat se ér, ha valakit Sándornak szólítanak, s ott a bohócot nem Böllhöz vagy Fellinihez mérik. Olyasvalaki, mint ő, náluk csak annyi, mint Szabó István Höfgenje a Mephisztóból, akit föl-le rohangáltatnak a stadionban. De hogy ne csalódjon bennük, a párt üzent, s Friderikusz lehetőséget kapott: kiradírozhatta A hét műsorát, ebből lett A szólás szabadsága. Borzasztóan indult, „Sándortól” idegen volt a műfaj, küszködött, ráadásul a néző észrevette, hogy tegnapi kedvencének arca megtelt, tokás, és nemcsak öltönyeit hízta ki, fiús báját is, melynek még voltak rajongói. Nem sokáig. A műsor és ő egyformán szenvedett, annyira, hogy Gyárfás csapatának kellett beszállnia, hogy kimentsék a mély vízben fuldoklót. A szólás szabadságát átrakták későre, ma a délelőtti ismétlést láttam, s nem hittem a szememnek.
Ez volna az a Friderikusz, aki nézettségi rekordokat döntött? Aki elárulta, hogy „szerepel a naplómban egy dokumentumfilm terve életemről, hogy kiderüljön az emberek számára, mi minden is van egy magamfajta jelenség mögött”? Ez az erőlködő figura lenne ő, aki olcsó kérdéseket tesz fel Eszenyi Enikőnek egy közéleti műsorban? Aki zárszóként felkonferálja a másnap reggeli Nap-keltét, mint egy bemondó?
Lám, mit tesz, ha valaki nem éri be tehetségével, hatalmat is akar, ami tőle idegen, ahogy idegen a politika és az a párt is, mely kecsegtette egy darabig, aztán hintába ültette és meglökte. Friderikuszt jól meglökték a Köztársaság tériek, aztán ott hagyták, szálljon ki belőle, ha tud. Nem tud.