Köznapló

Augusztus 19., csütörtök
Megbuktatták a miniszterelnököt. Nem az ellenzék – „szövetségesei”. Két jelesük, Lendvai Ildikó és Horn Gábor a tévében nagy államférfinak mondták Medgyessy Pétert. Ilyenkor derül ki, milyen fontos „alkatrésze” a politikusnak az ízlés – ha van. Nekik nem sok jutott. Arra is rájön az ember, hogy a hatalom világában nincs semmi új, a politika ma is arra a ritmusra mozog, amelyet Shakespeare vezényelt a színpadon, annyi különbséggel, hogy a magyar koalíció drámájában nem látni nagy jellemet. Olyat, mint Brutus, aki ölt ugyan, de ki mert állni a rómaiak elé, hogy elmondja, miért kellett Caesarnak meghalnia. Ugyan van-e a maiak közt egy férfi, aki odaáll elénk, és elbeszéli, hogyan és miért húzták ki Medgyessy alól a széket? Nincs ilyen. Csak abban bízhatunk, hogy a csapdák állítóit, a sima szájú hűtleneket a sors elintézi, ahogy Shakespeare darabjaiban szokás. Ám senki ne higgye, azért, mert Medgyessy elvbarátai tisztességtelenek, ő ettől fogva bátor, dicső és nemes. Óh, no…
Shakespeare-t emlegettem többször, tán azért, mert nála megtudni a darab végén, ki font hálót a főszereplő köré. A koalíció végén mi is meg fogjuk tudni, de már fütyülünk rá. Lemegy a függöny, lelkesen tapsolunk, nem az előadásnak, hanem annak, hogy véget ért a kutyakomédia.

Augusztus 20., péntek
Újságselejtezés közben találtam a hírt: pár napja Berlinben az S-Bahn szerelvénye lángolva futott be az egyik állomásra. Nem hiszem, hogy erre bárki felkapta Pesten a fejét, itt naponta szabadulnak el HÉV-kocsik, és rontanak be üzletekbe ajtóstul a trolik. Én is csak azért álltam meg az olvasásban, mert az Anhalter Bahnhof, ahol a vasúti kocsi égett, Kurt Tucholskyt idézte, a német írót, aki Kästner szerint „írógépével próbálta feltartóztatni a katasztrófát” a huszadik század hitvány éveiben. Nem sikerült neki, de sikerült más: néhány nagyszerű könyv, magyarul sajnos csak három.
Legismertebb A gripsholmi kastély, egy nyári vakáció története, a két főhős az Anhalter pályaudvarról indul Svédországba. Jól méretezett regény, oldalszámával nem riasztja el az olvasót, sőt, ha belelapoz, és látja az indító mondatot – „A hangja alt volt, a neve Lídia” –, érzi, hogy ez a szerző nem akar csapást mérni semmire, nem készít társadalmi látleletet, és arra se beszél rá senkit, hogy térjen vissza a múltba, ahol minden szebb volt, és jobban betartották a tízparancsolatot. Az áradó derű ellenére észrevesszük, hogy a könyv komoly író munkája, s nemcsak komoly, aggódó is. A vesztes háború után Tucholsky attól tartott, az első vérfürdőt követni fogja a második, s mikor Hindenburg lett a kancellár, döntött, nem várja meg a folytatást. 1929-ben összepakolt, elment, és akárcsak Bartók, ő se tért vissza többé.
A gripsholmi kastély ma is jó olvasmány. Vannak egészen ismerős részei. Vastag főnökéről ilyeneket mond alt hangján Lídia: „Hogy hogyan keresi a pénzt? A kíméletlen szemtelenségével. Daddy, mi ezt soha nem tanuljuk meg. Négy év óta figyelem, hogy a főkonzul úr nem fizet, ha fizetnie kellene… Mi ezt nem bírnánk megtenni. Ezért is nem lesz soha pénzünk. Azt látni kell az embernek, hogyan csinálja! Jöhet, aki csak akar, ő konok elszántsággal kiforgatja az aláírt szerződéseket, köntörfalaz, hirtelen nem emlékszik, lehazudtatja magát… nem… Daddy, te ezt sohase tanulod meg.”
A reményt, hogy egyszer mégis megtanuljuk, mindig az asszonyok döntik porba. Ők régen tudják, az ilyesmire születni kell. Egyúttal jelzik, tudnak valami mást, olyat, ami sokkal fontosabb. Fontosabb, mert édes, mert boldogító, s hozzá felejthetetlen, mint az az este, mikor a férfi hős az ágyban két asszony között találja magát: „Átadtuk magunkat annak, ami az embereket a mélybe taszítja és a magasba emeli, a legmélyebb és legmagasabb pontra egyszerre… Már nem tudtam semmiről. Öröm fokozta az örömet, aztán az álom világosabbá vált, és én elmerültem bennük, ők bennem – a világ magányosságából egymáshoz menekültünk. Volt egy szemernyi gonosz ebben, egy kávéskanálnyi irónia, semmi sóvárgás, nagyon sok akarat, nagyon sok tapasztalat és nagyon sok ártatlanság. Suttogtunk: előbb egymásról beszéltünk, aztán arról, amit tettünk, aztán semmit.”
A szívjósággal áldott és vert író egyre szörnyűbb híreket hallott „Németország”-ról – hazája nevét Hitler éveiben gyakran tette idézőjelbe –, s az egyik ilyen hír, hogy könyveit máglyára vetették. Néhány nappal 1935 karácsonya előtt úgy érezte, elég, ennél többet nem tud elviselni, és negyvenöt évesen halálra ítélte magát. Ott temették el Svédországban, nem messze Gripsholmtól, sírját egyszerű márványlap fedi. Mindig van rajta friss virág, ezért akarja hinni az ember, mégis van áldozat, ami előtt az utókor meghajtja fejét.
De nem akarom halálával befejezni a rágondolást. Elmondom inkább, hogyan szerzett pénzt egyetemistaként… Berlinben a Kurfürstendamm 11. földszintjén volt egy kis étterem vagy tán kocsma, esetükben mindegy, mert a kirakatüvegre grafikus barátja, Szafranski ezt festette nagy fehér betűkkel: „Itt nyílik a könyvlokál, aki könyvet vesz, likőrt is kap…” Költők, írók, hölgyek, urak, hátha máig ez a legjobb recept? Azt tudjuk, hogy a pálinka a fejbe megy, de azt nem, hogy utána indul-e a vers is?

Augusztus 21., szombat
A macskánk, Czinka Panna madarat fogott. Nem nagy a zsákmány: egy veréb. Büszkén rakja le, mint kezdő vadász az első trófeát. Lakmározott már belőle, bajszán egy toll lifeg, azzal jár ide-oda. Szégyelld magad, szólok rá, de ahogy elódalog, ráébredek, nekem van szégyellnivalóm. Hogy van ez? „Csak” egy veréb? Mert porszínű a tolla, és falsul énekel, az élete is kevesebbet ér, mint egy rigóé vagy egy szalakótáé? Gőgös fehér ember vagy te is, csak prédikálsz, és nem veszed észre, mennyi rossz érzést szül az ilyen gondolkodás, hogy: csak egy veréb…
Grass szerint a fehér ember csak a maga halottait tartja számon. Igaza van. Hallottunk arról, hány afgán pusztult el a Bush-invázió alatt? Nem. Hogy hány gyerek halt meg az iraki háborúban? Arról sem. Mégse tesz a fehér ember érte, hogy a háborúknak vége legyen, csak a lelkiismerete érdekli, azt tisztogatja. Én is úgy tettem ma, mint egy segélyszervezet, s mintha az a veréb egy halott afgán gyerek volna. Felálltam az asztaltól, kimentem az udvarra, hogy legalább eltemetem. A macska döbbentett rá, hogy viselkedésem szentimentális, vagyis álszent. Ő nem az, mert neki a természet diktál. Fölkapta a madarat, és elrohant vele…

Augusztus 24., kedd
Két postát kaptunk, egyiket Vácról, a másikat Vodicéből, a horvát tenger mellől. A levelet a bélyeg öltözteti, s mikor egymás mellé raktam a kettőt, rögtön kitűnt, a miénknek milyen gyönge a gúnyája. A Magyar Posta 48 forintos bélyege a rendőrség hívószámát hirdeti, s szakasztott olyan, mint a munkásőrzubbony: szürke és durva, a szem nem talál rajta örülnivalót. A Horvátországból jött levél bélyege más: Makarskát mutatja, a tengerparti kikötőt, középen templom, előtte szobor, jobbra a tenger, hátul a hegyek, ránézek és úgy érzem, mintha ott lennék.
Nem tudom, tudják-e: Pesten, a Hársfa utcában van a világ legnagyobb látogatható bélyegmúzeuma. Érdeklődve kérdem, a Magyar Posta miért ront ezen annyi sok csúnya és olcsó bélyeggel? Nem vagyok gyűjtő, csak olyan, aki leveleket ír és leveleket kap. Külföldről is, ezért látom a különbséget. Mondanám, tanuljanak a magyar tervezők Fournier-től! A svájci gyűjtő is mindig morgott, mennyi a pocsék bélyeg, egy nap aztán úgy döntött, maga veszi kézbe a dolgot: olyan bélyegeket készít, amik a kedvére valók. Hogy hamisak? Igaz, de szépek. És vett tollat, festéket, nyomdát, dúcokat, hozzá egy svájci törvénykönyvet, mert nem árt tudni, mit szabad, mit nem. A corpus juris szerint, aki nem ragasztja föl a hamis bélyeget, és nem hozza forgalomba, kedvére rajzolgathat bármennyit. Rendben volnánk, mondta a svájci rebellis, és nekiállt. Hogy mire jutott? Sok Fournier-bélyegért a gyűjtők ma már egy sapka pénzt fizetnek.
De tanulhatna a Magyar Posta az angoloktól is. Ez arról jutott eszembe, hogy Vác ide harminc kilométer, Vodice hatszáz, a két levelet egy napon adták fel, s láss csodát, egyszerre érkeztek. Mielőtt a posta magyarázó embere tudtomra hozná, miért van ez rendjén, elárulom: Anglia nagyobb városaiban a postás naponta kétszer jár. És a királyi posta tekintély volt a monarchiában is, szívesen adták a lányt ahhoz, aki postamester lett valahol. Írók szerepeltették őket, s ha már itt tartunk, föltennék egy szakmai kérdést Szabó vezérigazgató úrnak, mondja már meg, melyik erdélyi regényben szerepel egy derék kisvárosi postamester, aki versel, és reménytelenül szerelmes Nofretetébe, a bárónőbe? Ha jó a válasz, elküldöm a könyvet. Nem ajánlva, csak simán. Odaér, amikor odaér.

Augusztus 25., szerda
Az őszt a fények hozzák el, nem az idő vagy a naptár: ilyen reggeleken minden fán, minden kertkapun friss a ragyogás. Nem nyújtóznak lusta nyári színek a tájon, mint olyan asszonyok, akiknek kevés az éjszaka. Az augusztus végi fények jókedvűek, nevetnek, mintha azt kérdeznék: ugye vártál ránk? Megjöttünk, az ősz küldött, azt üzeni, lesz mit az asztalra tenned… Ellibbennek, hűvös szél kel a nyomukban, elcsattog a hatórás vonat, és dolgos napot kíván a harkály. Fölteszed a teavizet, beszólsz az ajtón: felébredtél, kedves? Felébredt, rád néz, mosolyog, téged átjár valami, melyre nincsenek szavak, csak azt érzed, hogy van okod örülni, mert együtt van minden, ami fontos, és amiért élni érdemes.