Leánykérés

Mi újat lehet még Szent Istvánról mondani, különösen ünnepnapja alkalmából – töprengtem napokig. Az ezer esztendeje élt és uralkodott királyról, első államférfinkról, a katolikus egyház szentjéről többet tudunk, mint sok híres és fontos emberről, akik a mögöttünk hagyott évszázad szereplői voltak. Ha valaki csak egyetlen könyvvel, Györffy György professzor 1977-ben megjelent, István király és műve című munkájával találkozott, vajon miről tud írni, ami nincs benne e közel hétszáz oldalnyi, lenyűgöző alaposságú és áttekintésű monográfiában? Amikor a tudós történész pár éve – a 2000. esztendő karácsonyán – elhunyt, művének egyik méltatója a történelmi igazság megismertetésének ritka példájáról beszélt. Néhány további fajsúlyos históriai, régészeti és művelődéstörténeti munka – Moravcsik Gyula, Németh Gyula, László Gyula idevágó tanulmányai, Bálint Sándor Ünnepi kalendáriumának augusztus 20-ához tartozó kincsestára – úgyszintén szerénységre és megfontoltságra inti az újat mondásra vállalkozót.
Másik csapdába akkor léphetünk, ha bármi okból és módon aktualizálni próbáljuk Szent István királyt. Nem mintha nem kínálna remek lehetőséget az államalapító munkásságának egybevetése a mindenkori politikai garnitúra teljesítményével, de az effajta egymáshoz mérés nemhogy a magasztos történelmi személyiséghez méltatlan, de még a magára adó tollforgatóhoz is. A mostanság divatos főáramú publicisztikát, közbeszédet diktáló uniózás, a „Szent István király volt az első igazán európai magyar/államférfi/politikus stb.” típusú lózungokat hagyjuk meg a mindenkori divat hűséges majmolóinak.
Jobb ötlet híján maradjunk meg inkább annál az aranyszabálynál, hogy unalmasnak lenni a legnagyobb bűn (mi több: szégyen). Az 1998-ban meghalt László Gyula régészprofesszor – akit aligha lehet ezzel vádolni – szintén 1977-ben tett közzé egy írást, amelyet eredetileg készülő könyve zárófejezetének szánt. A címe: Géza nagyfejedelem, az államalapító. Évtizedes megfigyeléseit összegezte benne, miszerint történetírásunkban méltatlanul háttérbe szorult Géza nagyfejedelem szerepe a magyar állam alapjainak lerakásában, holott valójában az ő tudatos szervezése, politikai és diplomáciai kezdeményezése volt mindaz, amit fia „csupán” végrehajtott, illetve befejezett. Igaz, az István király halála (1038. augusztus 15.), majd szentté avatása (1083. augusztus 20.) után mind nagyobb erővel áradó históriai irodalom szinte teljesen elnyomta a kultikussá emelkedő uralkodó „épphogy csak keresztény” édesapjának emlékét, azonban pont Györffy nevezett könyvének egyik feltűnő újdonsága István (akkor még: Vajk) őseinek, családjának, Géza fejedelem cselekedeteinek, az ő uralkodása idejére eső keresztény térítésnek, az ország belső rendjéért és külkapcsolataiért végzett munkájának méltó feldolgozása és értékelése.
A két párhuzamosan alkotó és gondolkodó tudós írásaiból kirajzolódik a szent király édesapjának korszakalkotó szerepe és igazi történelmi nagysága, hiszen a pogányként született és nevelkedett – többnyire úgy is élt – Géza volt az, aki végképp megszüntette az önveszélyessé vált fegyveres kalandozásokat, bebocsátotta az országba a keresztény térítőket (egyben tudósokat), felvette a kapcsolatot az akkori Európa vezető egyházi köreivel (küldötteket menesztett a 973. évi húsvéti quedlinburgi csúcstalálkozóra); szakrális és világi építkezésbe fogott (Székesfehérvárott és Esztergomban) elsőként Árpád leszármazottai közül, és mielőtt a fiát megkereszteltette, maga is keresztvíz alá hajtotta a fejét.
A szintén István „protomártír” – az első szent vértanú – nevét felvett Géza, a honszerző pogány fejedelem negyedik ivadéka nemcsak ahhoz volt elég nagy úr, hogy két istent szolgáljon, de ahhoz is, hogy hozzá méltó családból származó feleségről gondoskodjék a fiának. Az első ezredforduló táján Kelet-Közép-Európában uralkodó, többnyire szláv dinasztiáknak legfeljebb grófi, őrgrófi rangú nyugati partnert volt esélyük szerezni a hőn óhajtott – gazdag politikai hozománnyal járó – házasság céljából, míg Géza a kor egyik legrangosabb uralkodójának, a bajor II. Henriknek udvarából hozatott hercegi menyasszonyt az ifjabbik Istvánnak. A történet a kapcsolat túlfeléről nézve: Gizella a német-római császári családdal (a száli házzal) állt rokonságban, a kontinens vezető köréből pedig a kor szabályai szerint nem léptek frigyre akárkivel, tehát a magyar fejedelem fiával házasságra lépni nem számított mésalliance-nak a bajor etikett szerint. A püspöki székváros, Bamberg gyönyörű, román kori székesegyházának ékessége egy 1200-as években készült szobor. Az életnagyságú, kőből faragott, lóháton ülő délceg alak kiléte a középkor óta homályba merült, az elmúlt évtizedekben napvilágot látott német művészettörténeti szakirodalomban azonban egyre szilárdabb a vélekedés, hogy a bambergi koronás lovas a mi István királyunkat ábrázolja. A műértők hipotézisét többek között az az ősi bajorföldi legenda is táplálja, amely szerint a magának feleséget kereső királyfi, a korabeli magyar virtusnak megfelelően, beugratott a templomba, és lovát letérdepeltette az oltár előtt, mintegy nyomatékot adva szilárd keresztény hitének és komoly eljegyzési szándékának. Ezzel szemben történelmi tény, hogy István még leánykérőben sem járt Henrik udvarában, nemhogy lovas kalandra indult volna, a protokolláris ügyeket atyja intézte, aki még halála előtt egy évvel (996-ban) megrendezte fia esküvőjét is. Lám csak, a regensburgi rokonság felől nézve is hogy elhalványul az egyház szentjévé magasztosult István király imázsának árnyékában Géza fejedelem valóságos szerepe.
„Géza azonban nem tett fel mindent egy lapra, arra törekedett, hogy minden oldalról szövetségesekkel vegye körül országát, népét” – írja László Gyula. „A házasságkötési politikát már apja, Taksony elkezdte, amikor fiának Sarolt révén megszerezte a nagy hatalmú, erdélyi Gyula támogatását. Géza fejedelem egyik leányát a jelentős katonai erőt képviselő kabar Aba Sámuelhez – a későbbi királyhoz – adta feleségül, s általa észak és kelet felől védte az országot. A többi leányt lengyel, bolgár és velencei uralkodókhoz adták férjhez, s ekként szövetségesek koszorújával vették körül Magyarországot.” Az idézett munka megjelenése óta már azt is tudjuk, hogy Géza fivére, Mihály herceg az Aba Sámuel birodalmi központja (Abasár) közelében lévő Tarnaszentmária 970-es években épült altemplomában lett eltemetve, mintegy az Árpádok családi-szövetségi politikájának zálogaként. A Géza fejedelemről kialakult képet László Gyula még egy fontos régészeti megfigyelése színesíti: a X. század modern fegyvereinek számító kétélű kardok mindig a hatalmi gócokban – fontos utak csomópontjaiban, folyami átkelőhelyeknél, bányák közelében – kerülnek napvilágra, ami azt mutatja, hogy Géza hadseregével ellenőrzés alatt tartotta az ország stratégiai pontjait. Az általa behívott, eleinte svábföldi, majd a Gizella fegyveres kíséretéhez tartozó bajor lovagok alkotta „karhatalmat” egyszerűen csak mgörökölte fia, aki majd e német vértesek segítségével veri le az ősi jogon ellene törő unokatestvérét, Koppányt. „Géza nagyfejedelem megítélésében az új magyar történetírás már nemcsak a szent király apját mutatja meg, hanem egyre esősödik az a meggyőződés, hogy a nyugati mintájú magyar állam első nagy szervezője Géza volt” – fejezi be László idézett gondolatait.
Az Árpád-kor településtörténetének legkiválóbb tudósa, Györffy György a X. századi helynevek elterjedését megfigyelve erősíti meg a Géza fejedelem roppant céltudatos hatalmi politikájáról szóló tényeket. A Sarolttal kötött belső dinasztikus házasság meggyengítette a Tar Zerind ágból született Koppány vezér pozícióját. Géza a tekintélyes területű, ám hatalmi szempontból partikuláris somogyi országrészbe szorította Koppányt, s – a tolnai, zalai, Fejér és Veszprém megyei határok mentén lévő Keszi, Kér, Jenő, Örs, Ság, Berény, Besenyő, Káloz, Székely és Tolmács helynevek tanúsága szerint – megbízható törzsek, nemzetségek és katonai segédnépek letelepítésével igyekezett bekeríteni, izolálni őt az ország középső vidékétől. István felserdülésekor a legenda szerint Géza összehívta Magyarország főembereit a vitézekkel együtt, és közös tanácskozás után fiát jelölte utódjául, amire esküt is vett tőlük. Ez alól egy főember, tehát Koppány sem térhetett ki; akár az esküvés megtagadása, akár későbbi megszegése jogalapot adott a fejedelem (majd fia) kezébe a megtorlásra.
Géza alighanem elégtelennek ítélte a családja rendelkezésére álló belső katonai erőt egy várható hatalmi küzdelem esetére, ezért a regensburgi leánykérés hozományaként fegyvereseket is behívott az országba. A Nyugat-Dunántúlon jelentős birtokokat nyert bajor lovagok – a középkorban hatalmas rangra emelkedett Hont, Pázmány, Orci, Vecellin (Szentgyörgyi és Bazini) famíliák ősei – alkották néhány esztendő múlva azt a vértes testőrséget, amelynek súlyos, egyenes kardjai eldöntötték az István király és az ellene lázadó Koppány összecsapását. Tehát, ha úgy tetszik, az atyai gondoskodás és politikai előrelátás mentette meg Géza halála után hat esztendővel, 1003-ban István fiának nemcsak a puszta életét, de minden bizonnyal Magyarország sorsát is.
E pontnál bőven elegendőnek ítélhetjük Géza fejedelem – akit nem mellékesen a XIV. századi, bécsi Képes Krónika és más középkori források is a magyarok első királyának neveznek, fején koronával, kezében országalmával ábrázolnak! – történelmi nagyságának bizonyítását. Őszintén sajnálnám, ha ezzel a felértékeléssel, amelyet a két segítségül hívott nagyszerű történész véleményével is igyekszem alátámasztani, egyesek szemében rossz hírbe hoznám a szent király édesapját is. Az utóbbi években a magukat általában „nemzetinek” definiáló közszereplők, közírók bizonyos köreiben divattá vált valamiféle zavaros „szittya revízió” nevében – önmagukat ezer év távlatából Koppány politikai pozíciójába helyezve – kritizálni Szent István király politikai művét, sőt személyét. Különösen a bajor Gizellával kötött házassága révén hazánkba érkezett „idegen zsoldosok” szerepe csípi egyesek szemét, akik – olykor ijesztően komolyan fogalmazva – úgy gondolják, az ő beavatkozásuk a magyar belügyekbe okozta azt a sajnálatos történelmi redszerváltást, amely gyakorlatilag véget vetett a magyarság fényes ős- és hőskorának. Olykor magukat gyakorló kereszténynek valló, buzgó templomjáró emberektől hallani a több mint kilencszáz éve a katolikus egyház szentjévé avatott apostoli királyt sértő, közönséges megjegyzéseket az „idegenekkel” való összeesküvésről tulajdon magyar vérei ellen. Elintézhetnők a jelenséget azzal a közismert kézmozdulattal is, amellyel általában az ilyesfajta szellemi teljesítményeket szokták minősíteni, azonban nem olyan régen a magyar katolikus egyház püspöki karának köréből voltak kénytelenek megfogalmazni és közzétenni jó szándékú figyelmeztetést az effajta gondolatok terjesztői felé. Hogy lett-e a pásztorlevélnek foganatja, nem tudom, de okkal tartok tőle, hogy a történelmi revizionálók szemében Szent István király atyjának, a zseniális Géza fejedelemnek tekintélyét e kis, igazán ünnepinek szánt írásom sem fogja emelni.