A magyar kalapácsvetés múltja fényes, de milyen a jelene? Az olimpián 104 éve szereplő dobószámban atlétáink eddig négy arany-, két ezüst- és két bronzérmet szereztek. Az utolsó aranyat az aranyolimpián, 1996-ban Kiss Balázs nyerte. Ő már sérülés miatt nem lehetett ott Athénban, viszont társai nem vallottak szégyent.
A finálé úgy kezdődött, mint egy szép álom, hiszen a szombathelyi Annus Adrián első dobása (80,53) a nyolcas döntőt, a második pedig (82,32) már érmet ért. A nagy rivális, a fehérorosz Tyihon ellenben rémisztően kezdett, majd a hálóba vágta a kalapácsot, harmadikra viszont megmenekült a szégyentől, folytathatta.
Vida József tanítványa harmadikra felhajította az égbe a kalapácsot (83,19), s már-már a kezében érezhette az aranyérmet. Ezt a japán világbajnoki ezüst- és bronzérmes Murofusi az utolsó sorozatban megpróbálta elvenni, remekül sikerült a dobása, de 82,91 méternél csapódott a fűbe, s ez azt jelentette, Annus Adrián két keserves olimpia után a harmadikon a csúcsra ért. A jövő, a junior-világbajnok Pars Krisztián is jelest érdemel, mert újoncként a hatodik helyen végzett.
Fölényesen utasították maguk mögé a mezőnyt az etióp futók a tízezer méteres síkfutásban. A világcsúcstartó Bekele nyert, honfitársa, Sihine lett a második. Három etióp végig együtt futott, aztán Gebraselassie, az „öreg”, az atlantai és a sydneyi olimpiai bajnok ötven méterrel lemaradt. A másik kettő azonnal lassította elöl a tempót, és bevárta. Az „öreget” dicséri, hogy volt ereje felzárkózni, de aztán megint kezdett leszakadni a vezetőktől. Három körrel a cél előtt Bekele visszanézett, Gebraselassie pedig apró kézmozdulattal jelezte: Menjetek. Mire ők olyan sebességre kapcsoltak, ami hihetetlen tízezren az utolsó körökben.
Mondanom sem kell, hogy az athéni újságok címoldalára kerültek.
Évekkel ezelőtt az etióp futótitok nyomába szegődtem. Addisz-Abebában Mamo Volde, az 1968-as mexikóvárosi olimpia maratonbajnoka így beszélt a kezdetekről az impozáns, természetes futóparadicsomban:
– Régóta áll itt katonai laktanya. Egy alkalommal a feletteseink leültek a pálya szélén, és azt mondták nekünk: Fussatok arra! Mi pedig futni kezdtünk egy távolabb húzódó épületsor irányába. Ezen az első „versenyen” én harmincadik voltam. A következmény az lett, hogy a jó futókat összegyűjtötték, elkezdődtek a rendszeres edzések, amelyek során gyakran voltak nagy hegyi viadalok a légierő és a szárazföldi alakulatok katonái között. Abban az időben még a későbbi, római és tokiói olimpiai bajnokkal, Abebe Bikilával együtt katonák voltunk. Később Debre Zeitben, a légierők központjában, ötven kilométerre a fővárostól nagy atlétikai versenyt rendeztek, az ott elért időeredményekre felfigyeltek. Kiválasztották a legjobb futókat, minden segítséget megkaptunk ahhoz, hogy javuljunk. Végül aztán kivittek bennünket a melbourne-i olimpiára.
1956-ban így írt a sportlap az etióp atlétákról. „Új színfoltot jelentett az olimpián Abesszínia részvétele. Tanulni jöttek. Svéd edzőjük szerint figyelemre méltó tehetségeik vannak, a futás iránt pedig nagy az érdeklődés. Könnyen lehet, hogy a jövőben számolni kell velük.”
Jövőbe látó mondatok.
A trinidadi Marc Burns kilép a 100 méteres férfi síkfutás második előfutamában, és diszkvalifikálják. Kamera, emberszem rajta. Kétségtelen: szép ember, széles vállakkal. 212 centiméter magas biztosan van, a tiszta piros mez különben is vonzza a tekintetet. Úgy megy kifelé, mint egy megalázott, megvert hadsereg vezére. Pedig csak kiugrott. Rossz tempó – mondaná a vívó. Négy év munkája, felkészülése egyetlen rossz mozdulattal kárba veszett.
Ha a futás végén marad le, nem érheti szó a ház elejét. De így megbélyegzett. Ahhoz a kutyához hasonlít, amelyik elsomfordál, mert rosszat tett.
Atlétasors. A hétköznapok kevésbé kegyetlenek. Ott van lehetőség javítani. A futópályán nincs.
Marc Burnsnek várnia kell a következő olimpiára. Ha még megadatik neki.
Százméteres női síkfutás. Előfutamok. A versenyek versenye – az olimpia. Nincs nagyobb. Világcsúcstartók adnák (adták volna) oda aranyérmeiket, csúcsaikat egy olimpiai győzelemért. (Emlékezzünk csak Iharos Sándorra…)
Az előadás a világ legnagyobb színpadán zajlik, milliók nézik izgalommal a produkció főszereplőjét. A tartalom a lényeg (továbbjutni), de a forma sem mellékes. A hölgyek igézőek, szépek. Nyaklánc, fülbevaló ékesíti őket, hajtű, hajpánt, csodás hajfonatok, némelyik vállán (a férfiakén is) tetoválás.
A produkció megismételhetetlen. A rajt mindent (sokat) eldönt, és mégis: ebben a feszült pillanatban, amikor az összpontosítás a legfontosabb, egy hölgy, ott a rajtvonalon, a pisztoly eldördülése előtt megigazítja a műszempilláját.
Megjegyzem, a meglepetésgyőztes, a fehérorosz Julija Nyesztyerenko nem volt kifestve.
Vélemények az atlétikai versenyek főszereplőitől, mondhatni a tanulságok.
Kelly Holmes (brit), a női 800 méteres síkfutás első középfutamának győztese: „Rendben voltam, éreztem magamban az erőt. Bent vagyok a döntőben, ahol még erősebb lehetek.”
Jeremy Variner (amerikai), a 400 méteres férfi síkfutás első középfutamának nyertese: „Célom, hogy napról napra megőrizzem a nyugalmamat, a hidegvéremet, semmi ne terelje el a figyelmemet arról, ami most a legfontosabb. Ezt a tanácsot kaptam Michael Johnsontól. Ő világrekorder, csak tudja…”
Maurice Greene (amerikai), a 100 méteres síkfutás 5. előfutamának győzteseként: „Az a szörnyű, hogy első lettem, de még semmi nem történt. Csak az számít, hogy a döntőben mi lesz… Nehéz műfaj.”
Már a bemutatkozáskor felhívta a figyelmet azzal, hogy amerikai zászlóból készült köpenyben jelent megaz uszodában. Egy vagabund amerikai srác. Gary Hall, aki egy század másodperccel utasította maga mögé 50 méter gyorson a horvát Draganját. Kikecmergett a vízből, s úgy viselkedett, mint egy vásott kölyök. Pózolt, ugrabugrált, verdeste a mellét, képtelen volt nyugton maradni.
Björn Dählie, a norvégok többszörös aranyérmes sífutója csinált valami hasonlót az albertville-i téli olimpián, amikor a 4 x 100 kilométeres sífutásban, a váltó negyedik embereként az utolsó két métert hátrafelé, rükvercben tette meg, így lökte át magát a célvonalon. Mintha a falusi domboldalon győzött volna, tizenéves kamasztársai előtt.
De hogy magyar példával is éljek: 1946-ban Szilágyi Gyula, a Vasas középcsatára, a népszerű „Sziszi” a romos Hungária úti futballpályán kicselezte az MTK három védőjét, becsapta Csintalan kapust is, majd – horribile dictu! – lehasalt, és fejjel gurította a labdát a hálóba… (A játékvezető megadta a gólt, de komolytalan játék miatt figyelmeztette a csatárt.) Ilyesmi ma elképzelhetetlen. Csak a boldog, amatőr időkben létezett. A ritka példák azonban arra biztatnak, hogy két drámai pillanat között, előtt, de főleg után, becsúszhat egy játékos pillanat is. Aki nem tudja, könnyen görcsös lehet, és alulmarad. Az ember a játékban is a maga erőfeszítéseivel van elfoglalva, ugyanakkor vidám is, tehát egyszerre komoly és komolytalan.
De merünk-e olykor, mondjuk egy olimpián komolytalanok is lenni? Gary Hall példája szerint igen. És nem ő az egyedüli. Hál’ istennek.
Tudják, milyen volna egy „igazi” verseny? Ha már rajt előtt koccintani lehetne, mondjuk egy pohár szekszárdi vörössel, ha a táv felénél rá lehetne gyújtani egy jó szivarra, s továbbhaladva még így is meg lehetne nyerni az olimpiát. Amelyre egy újabb pohár vörös tenné fel a koronát. Igaza van Mikszáthnak: „Az ember azért ebédel, hogy a feketekávé jólessék…”
A zászló elválaszthatatlan az olimpiai versenyektől. Úgy tartozik hozzá a küzdelmekhez, mint a fához az árnyék. Érzelmeink tükre. Itt Athénban, ahol magyarok versenyeznek, a szurkolók benépesítik a piros-fehér-zöld zászlókkal a nézőteret. A zászlókon sokszor olvasható, ki honnan jött.
Az atlétikai pályán hagyomány, hogy a győztes hazája zászlajába burkolózva körbe fut a stadionban. Szép szokás. Megőrzendő.
De nem volt mindig így. A zászlót néha keresni kellett. Az 1896-os athéni olimpia idején például csak a véletlennek volt köszönhető, hogy Hajós Alfrédnak jutott piros-fehér-zöld lobogó. Első olimpiai bajnokunk a Keleti pályaudvaron búcsúzott. A búcsúzók között ott volt Stobbe Ferenc, a hazai labdarúgás meghonosítóinak egyike, későbbi szövetségi kapitány.
Történt, hogy a búcsúzáskor Stobbe Ferenc megpillantott egy piros-fehér-zöld színű zászlót a Keleti pályaudvar közelében lévő egyik épületen, a májusfa mellé biggyesztették az építők. Stobbe nem habozott. Felszaladt a feldíszített ház tetejére, és néhány perccel később már ezekkel a szavakkal adta át a zászlót Hajósnak: „Vidd el, hátha szükséged lesz rá!”
Hajósnak kétszer is jól jött a zászló Athénban.
De említhetem az 1924-es párizsi olimpiát is. Bartha Károly bronzérmes lett a 100 méteres hátúszásban. Ő volt az egyetlen éremszerzőnk a sportágban. Eredményhirdetésre készülődtek, csak hát a magyar zászló nem volt sehol. Dukász László, a húszas évek karácsonyi Szajna-átúszásainak győztese, aki a párizsi uszodában dolgozott, az épülettömb egyik felső szárnyának tetején termett, a dekorációul szolgáló olasz zászlót kitépte a helyéről, majd maga vitte az eredményhirdetés helyszínére.
Aztán már úgy húzták fel az árbocra, hogy felül volt a piros csík és alul a zöld. Vannak az életben fontos lelemények.
Magyar mérleg. Amint az várható volt, a magyar atléták nagyon ellentmondásosan szerepelnek az olimpián. A magasugró Boros László már 215 centiméteren búcsúzott. Nem tölthetett sok időt a vágtázók között Dobos Gábor sem a stadionban, az előfutamban 10,68 másodperccel kiesett, Németh Roland viszont 10,28-cal továbbjutott, majd a következő fordulóban 10,38-cal elköszönt. Papp Krisztinának 5000 méteren, Kürti Évának diszkoszvetésben nem volt esélye a döntőbe jutásra, Molnár Krisztina viszont rúdugrásban 430 centiméteres eredményével, 10 centivel maradt el a selejtező szintjétől. A világ élmezőnyébe tartozó férfi diszkoszvetőink ellenben sikeresen vették az első akadályt, a nehéznek ígérkező selejtezőt, amelyben 64,50 méter volt a szint. A világbajnoki ezüstérmes Fazekas Róbert 63,98 méterrel kezdett, majd másodikra 68,10-zel jelezte riválisainak a formáját. Máté Gábornak eddig világversenyen nem volt szerencséje a selejtezőkkel, ezúttal viszont 63,41 méterrel bekerült a döntőbe, ahova éppen hogy, tizenkettedikként Kővágó Zoltán is „becsúszott” 61,91 méterrel. Így a ma esti fináléban három magyar diszkoszvetőért is szurkolhatunk.
