„…máris akadnak, akik szerint az elnök magát verette volna meg”

Szász Károly tehát mégsem önmagát verette meg. És nem is közlekedési csetepatéba keveredett, amit utólag, a kórházi ágyán fekve próbált politikai üggyé nemesíteni. Pedig a kormánypártokkal szimpatizáló sajtó mindent megtett, hogy a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeletének elnökét ért támadást még véletlenül se valóságos összefüggéseiben tárja az olvasók elé.
„Szász Károly most átgondolt, megtervezett akciót gyanít a saját esete mögött, ami szíve joga. Én viszont – meglehet, naivul, de egyszersmind szkeptikusan – arra gondoltam, hogy utcára lépni, vagy egy dzsungelben kalandozni, szinte ugyanaz. Olykor, sajnos, kész életveszély” – írta közvetlenül az eseményeket követően Galló Béla a Magyar Hírlapban. A politológus módszere persze ismerős: a zűrös dolgokat egyszerűen csak hétköznapi környezetbe kell helyezni, hogy a közélet iránt érdeklődő polgár egy legyintéssel intézhesse el az egészet, mondván, ez velem is akármikor megtörténhet. Márpedig, ha az ügy piszlicsáré, akkor ahhoz bizonyosan komoly üzletembereknek, netalán politikusoknak semmi köze nem lehet.
A Magyar Hírlap szerkesztői azonban semmit sem bíztak a véletlenre, mert Galló Béla vélekedését mindjárt két olvasói levéllel is megtámogatták. „Teljesen mindegy, hogy Szász Károlyt a Pannonplast-ügyből kifolyólag verték-e meg vagy sem. A lényeg, hogy megint valami nagyszabású disznóság történt. Maga a sértett sem mer nyilatkozni, pedig elképzelhető, hogy megtámadása nincs is összefüggésben az üggyel” – fogalmazott az egyik lelkes amatőr publicista, véletlenül telibe találva a liberális lap álláspontját. De, talán mert a közvélemény csak nem akart egyöntetűen kihátrálni a bántalmazott elnök mögül, Várkonyi Tibor egy héttel később Szász Károlyt már mint botrányhőst emlegette.
Várkonyi tavaly augusztus 21-én továbbra is éberen őrködött a Magyar Hírlap álláspontján, amivel a PSZÁF-elnök megveretését igyekezett a lap egyre kétségesebbé tenni. A tapasztalt publicista szerint „úgy tűnik, a végére – noha bizonyság még mindig nincs – az állítólagos verés is közlekedési incidenssé korcsosul, az eddig hitt támadási változat jószerivel Szász személyes verziója, legalábbis ezt nem zárja ki a rendőrségi nyomozás”.
Várkonyi véleménye azért is érdekes, mert ő volt az a magyar publicista – Csurka István mellett –, akinek a Torgyán József elleni, az 1998-as választások előtti merényletről Mitterrand ifjúkori csínye, a népszerűség-növekedést célzó, ám lelepleződött önmerénylet jutott eszébe. De erre még visszatérünk.
A Népszabadság finomabb eszközökkel dolgozott. Június 18-án még csak ügyes összeállítást közölt arról, hogy szerintük miért inoghatott meg a kormány bizalma Szász Károlyban. A tárgyszerűnek tetsző felsorolásban azért olyan sugalmazások is olvashatók voltak, mint például, hogy a Magyar Fejlesztési Bank volt a Fidesz fejőstehene. Másnap Nagy N. Péter viszont már keményebben fogalmazott, szerinte biztosan tudhatjuk, hogy Szász Károlynak hétfőn baja esett, autójával megállásra kényszerült, ütlegeket szenvedett el, kórházba került. A cikk szerzője végül azzal zárta eszmefuttatását, hogy az vesse Szász Károlyra az első követ, aki ilyen zaklatott állapotban, amelybe a támadás taszíthatta, feltétlenül különös gondot fordítana a támadhatatlan mérlegelésre.
Ezután aludtak egyet a Szász-verésről kialakítandó kommunikációs stratégiára és Tóth Levente június 21-én már vezércikke első mondatában leszögezi: „Az eddig napvilágra került információk szerint semmilyen bizonyíték sincs arra, hogy Szász Károlyt (…) a Pannonplast-tulajdonosokat elmarasztaló PSZÁF-határozat miatt verték meg. Ez nem volna sem túlságosan ésszerű, sem túlságosan életszerű.” Laptársunk „a »kinek használ« logika” mentén keresve sem találta a választ, és azzal áltatta olvasóit, hogy „továbbra sem tudjuk: miért verték meg Szász Károlyt”.
A Népszava csatlakozott társaihoz, és több eszmefuttatásban is kétségbe vonta, hogy a PSZÁF elnökének megverésében bármiféle közérdekű eseménynek szerepe lehetne. A legnépszerűbb az „egyszerű közlekedési malőr, némi csetepatéval” változat volt, amelynek szereplője – főként, ha ludas a balesetben – értelemszerűen nem tarthat igényt az állampolgárok sajnálatára. Így augusztusban a lap készítői nyugodt szívvel vonhatták le a végkövetkeztetést: Szász Károlynak mennie kell. Dési Jánosra mindig lehet számítani. Június 17-én cikke elején „egyrészt” leszögezi, hogy ami Szásszal történt, „az brutális bűncselekmény”, „másrészt” az országos napilapban is híresztelni igyekszik egy pletykát. „Persze azt csak a cinikus és kegyetlen budapesti folklór részeként vegyük” – ad használati utasítást írása olvasásához Dési, aki joggal versenyezhetne eme írásába szőtt Várkonyi-momentummal a legjobb Várkonyi-tanítvány címre –, „hogy máris akadnak, akik szerint az elnök magát verette volna meg, hogy ezzel stabilizálja helyét a felügyelet jól fizető székében. Hiszen nyilvánvaló, ép elméjű ember ilyet nem tesz.”
Június 21-én sajtótörténeti bravúr a Népszavánál: a brókerbotrányban később igencsak megpörkölődött Forró Tamás véleményét kérték ki a Szász-verésről. A televíziós újságíró frappáns választ adott. „Ez a történet túlságosan gömbölyű vagy inkább átlátszó, és ez teszi különösen gyanússá. (…) Polt Péter átirata és egy feljelentés alapján a rendőrség vizsgálja Szász dolgait, a felügyelet gazdálkodásának törvényességét. Tehát nem zárható ki az elmozdítása, de nem azért, mert Orbánné Lévai Anikóhoz van bekötve, hanem mert nem biztos, hogy szabályosan bánt a közpénzekkel. A folyamat kellős közepén Szász Károlyt megverik. Ez vagy egy fatális véletlen, vagy egy precízen megtervezett forgatókönyv, amely csak abban a körben készülhetett, amely a ’98-as választások előtti alibirobbantások logikája szerint gondolkodik.” (Lám, a Várkonyi-féle önmerényletminta.) Szászt úgy lehet megmenteni – folytatja Forró –, hogy „mártírt csinálunk belőle, a balhét pedig a kormány nyakába lehet varrni. Szászt vagy beavatták, vagy nem, de az mindenképpen gyanús, hogy a verés meglehetősen kíméletes volt”. Az újságíró e nyilatkozata idején még a közszolgálati televízió Nap-kelte című műsorának vezető munkatársa volt.
Még tovább ment a 168 Óra munkatársa, Buják Attila a hetilap 36. számában. „2003. június 16-a reggelén, hét óra tájban fojtott szitkozódás, kétségbeesett, mégis férfiasan telt jajsikoly verte fel a Budakeszi út csöndjét a II. kerületi Külker. Sportcentrum közelében. Az úton ott maradt egy autó, egy elhagyott, kékesszürke mountain bike és egy ember. Felsegítették, leültették, mentőt, közeget hívtak” – írja élcelődve, mert Szász Károly, mint az MSZP első számú közellensége, még fájdalmában sem érdemel együttérzést. Sőt, Buják Attila szerint az egész balhé egy nagy koncepció része (hasonlót fejtegetett ekkoriban Medgyessy Péter is). „De ahogy a sebesült Szász főnixmadárként feléledt, hogy megküzdjön elleneivel, az méltó az elismerésre. Legelőször is kellően szuggesztív jelkép- és imázsrendszert kellett megformálnia, visszafogottan hangsúlyozva a csontig elfogulatlan, higgadt szakmaiságot (MTV, Este, Nap-kelte stb.). Ugyanakkor a kórházból hazatérve mély benyomást tett, különösen az idősebb nemzedékre – amely nemigen látott magas rangú állami közszolgát alsógatyában –, ahogy egy nemzetközi pénzügyi főmuftit a nappaliban, kamerák előtt fogadott. Derekán kis törülközővel vagy micsodával, mint egy maori népi táncos. Megnyugtatjuk Bolgár György műsorának felháborodott hölgytelefonálóit: ebben igenis van koncepció. Az ártatlan, a kiszolgáltatott, a megvert ember sérülékenysége, szemben a rangos külföldi vendég öltönybe bújtatott, szürke hivatalosságával. Ilyen vagyok, így vagyok emberi, így vagyok Szász. A stúdióban ezzel szemben a riadtság határáig szerény, enyhe önsajnálattal telt szakmaiságot látjuk megjelenni.”
Ehhez képest a Magyar Narancs publicistája legalább őszinte, ha már otrombán kegyetlen. „Ha tehát valaki, mint például a PSZÁF elnöke, reggel 5 óra 15 perckor hajt be az utcácskába, amint az a környéken lakók postaládájába bedobott rendőrségi felhívásból kiderül, akkor számolhat azzal, hogy egy árva becsületes lelket sem talál ott” – fejtegeti Várhegyi Éva, hozzátéve: „hogy miért megy valaki a nyitás előtt jó fél órával uszodába, az persze rejtély, de kinek mi köze hozzá. Lehet, hogy úszás előtt még futkározni akart egy kicsit a Hárshegyi út árnyas fái alatt…”
A sunyi célozgatás persze ebben az esetben sem maradhat el. „Évek óta járok abba az uszodába, amelyben, mint most megtudtam, Szász úr is rekreálódik. Amióta értesültem erről a csúnya ügyről, a Dénes utcába érve azt lesem, el tud-e bárki is rejtőzni az ott lévő sövényben. Lehet, hogy rossz a szemem (tényleg rossz), de én úgy láttam: még egy gyerek se tudna észrevétlenül elbújni, nemhogy egy izompacsirta” – véli Várhegyi Éva, akinek mostanában azon kell majd morfondíroznia, hogy Kulcsár Attila inkább az izompacsirta, mintsem a gyerek kategóriába sorolható cimborájának mégis miként sikerülhetett ez a produkció.