Medgyessy bukása után

Augusztus 19-e óta immár kész tényként könyvelhetjük el, hogy a rendszerváltás utáni Magyarország sorrendben ötödik miniszterelnöke, Medgyessy Péter megbukott. A viharos gyorsasággal bekövetkező események nyomán gyakorlatilag sutba lehet dobni az összes olyan elemzést, amely megpróbálta értelmezni a koalíciót eluraló káoszt. A kormányfő elleni konstruktív bizalmatlansági indítvánnyal nem csupán a jövő év tavaszát nem várta meg az MSZP, hanem még a költségvetési törvény tervezetének benyújtását és az októberi pártkongresszust sem. A miniszterelnök végzetét az a Szili Katalin–Kovács László–Kiss Péter-féle szárny okozta, amelyikkel az eddig megfogalmazott elméletek szerint kiegyezett, hogy teret engedve a személyi ambícióiknak, megtarthassa hatalmát. A bukás egyik legnagyobb nyertese a lemondási cirkusz után sokak által már leírt Gyurcsány Ferenc lett, aki éles helyzetben is megmutatta oroszlánkarmait, hiszen – meglovagolva a párt egyes érdekcsoportjainak elégedetlenségét – kikényszerítette, hogy az elnökség által levajazott Kiss Péter jelölése helyett több aspiráns közül válassza ki a kongresszus a végső befutót. Önmagában érdekessé vált a néhány nap alatt összerántott rendkívüli kongresszus is, mivel gyakorlatilag nem csupán az októberre tervezett pártelnökválasztást szorította le a napirendről, de magának az új pártelnöknek a személyét is leértékelte. Bárki kerül ezek után a párt élére, az MSZP tényleges ura az új kormányfő lesz.
Ennek a kormányfőnek azonban szinte kilátástalan a helyzete.
Bármennyire ígéri a jelenleg még hatalmon lévő MSZP-elnökség, hogy az utód széles cselekvési lehetőséget kap a személyi kérdésekben – így a leendő miniszterek összeválogatásában is –, mégis az a helyzet, hogy csak akkor van esély a konstruktív bizalmatlansági indítvány sikere után a kormányprogram elfogadására is, ha mindegyik szocialista érdekcsoport igényeit kielégítik, természetesen zsíros miniszteri és államtitkári székek formájában. Nehezíti a helyzetet, hogy a Medgyessyre végső csapást mérő SZDSZ elnöke már előre deklarálta, hogy ragaszkodnak eddigi minisztériumaikhoz.
Ez azt jelenti, hogy továbbra is szinte valamennyi fontos gazdasági ágazat – ipar, külkereskedelem, közlekedésügy, autópálya-építés, informatika, hírközlés, környezetvédelem és vízügy – a kisebbik párt kezében lesz az idetartozó, a leendő parlamenti választások szempontjából létfontosságú pénzcsapokkal együtt. A 2002-ben ijesztő dilettantizmussal összerakott koalíció most hatalmasat csattan a szocialistákon, hiszen nekik csak az olyan válságágazatok maradnak, mint a mezőgazdaság, az egészségügy, vagy a szinte kezelhetetlen monstrumként tornyosuló belügy, a csőd szélén álló önkormányzatokkal és rendvédelmi szervekkel egyetemben.
Az új miniszterelnök mozgásterét szűkíti, hogy az MSZP-hez képest törpe minoritást jelentő SZDSZ ilyen mértékben eluralta a koalíciót. Ha Medgyessy utódja meg kívánja szilárdítani a hatalmát, akkor erőt kell felmutatnia a partnerével szemben, megtorolva a „néhány hatalomra éhes szabad demokrata politikus” ténykedését. Csakhogy itt az újabb csapdahelyzet: ebben az esetben éppúgy fennállhat egy hirtelen bekövetkező koalíciós szakadás veszélye, mint az az eshetőség, hogy a sarokba szorított liberálisok úgy meggyengülnek, hogy a következő parlamenti választásokon nem tudják elérni az ötszázalékos szintet. Márpedig 2002 tavasza óta egyértelmű – és ezt a trendet csak erősítette az idei EP-választás –, hogy egy erős, stabilan a bejutási küszöb fölött lévő SZDSZ nélkül esélytelen a sikerre az MSZP a jobboldali pártokkal szemben. A Medgyessy Péter személyére méretezett 2002-es kormányprogram régen megbukott, az ígéretek tarthatatlanokká váltak: nem fog megépülni nyolcszáz kilométer új autópálya, és négyszázezer új munkahely sem lesz, nem beszélve az egészségügy reformjáról és az adók csökkentéséről. Az ezekhez kapcsolódó kormányzati fogadkozásokat már senki sem hiszi el, a hozzájuk kapcsolódó koalíciós (ál)viták pedig nem többek agyonrágott gumicsontoknál. A költségvetési és államháztartási deficit, a rendkívül magas fizetésimérleg-hiány, a növekvő államadósság és az EU-kívánalmakhoz képest változatlanul magas infláció viszont annál valóságosabb és riasztóbb veszélyforrás. Hiába fog az új kormány – különösen, ha Gyurcsány Ferenc szerepet kap benne – sűrű pr-felhőkbe burkolózva szónokolni a társadalompolitika nevű fantáziaszülemény fontosságáról, a kemény költségvetési megszorításoktól már nem menekülhet meg, mivel a két és fél éven át tökéletesen cselekvésképtelen Medgyessy-kormány felélte az előző ciklusokban felhalmozott tartalékokat.
Ismerve a két koalíciós párt káderállományát, új arcokra, hiteles és hozzáértő politikusokra aligha számíthatunk, még akkor sem, ha várhatóan megpróbálnak néhány nagy szakmai tekintéllyel bíró értelmiségit beerőszakolni a sokszorosan leszerepelt pártkatonák közé. Kérdés, hogy vajon akad-e olyan népszerű és elismert párton kívüli személyiség, aki beszáll egy eleve vesztésre álló kormányba, kockáztatva azt, hogy csak üres propagandacélokból futtatják a nevét, mint a szebb napokat is látott Görgey Gáborét, illetve újabban Göncz Kingáét, vagy a párt belső hatalmi viszonyainak folyományaként – miután alaposan kihasználták – lényegében megalázzák, ahogy ez az ország két nagy tekintélyű uniós szakértőjével, Balázs Péterrel és Juhász Endrével történt.
Választási osztogatásra már nem maradtak források, feltéve, hogy az új kormány nem akar az államcsőd veszélyével játszani. Az elmúlt két év korrupciós ügyei, tisztázatlan vagyongyarapodásai és a „közpénz” fogalmát tökéletesen lejárató Keller-féle államtitkárság ténykedése után már csak unott közönyt és utálatot válthatnak ki az emberekből azok az ígéretek, amelyek egy tisztább közéletre való hivatkozással próbálnának politikai tőkét kovácsolni.
Ennek a koalíciónak már nincsenek perspektívái. Mindkét párt fuldoklik a botrányoktól, megújulásra, belső reformokra pedig a parlamenti választások közeledtével nincs idő, és az ezek levezénylésére képes személyiségek is hiányoznak. 2004 augusztusában nemcsak Medgyessy Péter bukott meg, hanem a Demokratikus Charta 1991-es megalapításával létrehozott balliberális hatalmi konglomerátum is, a teljes ideológiai rendszerével és emblematikus figuráival együtt. Csupán az idei, viszonylag magas gazdasági növekedési ütemnek köszönhető, hogy még nem vált elviselhetetlenné az élet az országban. Ennek motorját azonban nem a nemzetgazdaság belső forrásokból táplálkozó gyarapodása jelentette, hanem az átmenetileg kedvezőre forduló világgazdasági klíma. A magyar gazdaság azonban nyitott és sebezhető: a nemzetközi pénzügyi viszonyok legkisebb rezdülése is hatalmas hullámokat tud itthon verni. Ahhoz, hogy az ország újra lendületbe jöjjön, nem konstruktív bizalmatlansági indítványra lenne szükség, hanem a miniszterelnök lemondására, majd ezt követően – a gazdasági problémák őszinte elismerése mellett – a 2006-os parlamenti választások előrehozatalára. Csak az teremtheti meg a felemelkedés esélyét, ha egy olyan kormány alakul meg, amelyik mögött biztos parlamenti többség van, és amelyik végre az olyan érdemi problémákkal foglalkozik, mint például az állampolgárok családi és munkahelyi biztonságának megteremtése, a lakástámogatási rendszer felújítása és a hazai vállalkozók megsegítése.