Gyakorlatilag háromnegyed éven át, 1944 januárjától szeptemberéig kényszerítették az észt erők egy helyben topogásra a Vörös Hadsereget. A leghevesebb harcok 1944 nyarán zajlottak, az országhatárhoz közeli, nyugatra eső északkelet-észtországi Kékhegyek-dombvidéken és környékén. Az észtek és a németek mellett több nemzet képviselői is részt vettek a harcokban, amelyekre konferenciákon és írásokban emlékeznek ma Tallinnban. Emlékkövet avattak fel a harcok gócpontja közelében a 60 évvel ezelőtti ellenállás egyik legfőbb szereplője, a 20. Észt SS-hadosztály elesetteinek az emlékére.
A megemlékezéseken Észtország volt külügyminisztere, Trivimi Velliste parlamenti képviselő sajnálatát fejezte ki amiatt, hogy különösen Nyugaton sokan még mindig félreértik a német hadseregben harcolt észtek szerepét. A politikus ezt „jogos önvédelemnek” minősítette. „Mi nem a nemzetiszocialista ideológiáért, hanem a szabadságért harcoltunk” – hangsúlyozta a 20. Észt SS-hadosztály veteránjait öszszefogó szervezet elnöke, az ugyancsak „kékhegyi” Kaljo West, hozzátéve: „szó sincs róla, hogy az észt katonák nácikedvelők lettek volna”. A megemlékezéseken külföldi vendégek legfeljebb csak nevük elhallgatásával mertek részt venni, tartva a hazájukban rájuk váró bírálatoktól.
„A 60 évvel ezelőtti harcok nemcsak Észtország, hanem Finnország jövőjének szempontjából is nagy jelentőséggel bírtak” – írta az SL Öhtuleht vezető észt napilapban megjelent, A Kékhegyek és mi című cikkében Mart Laar. A volt kormányfő sajnálja, hogy míg Finnországban tiszteletben tartják a haza eme védelmezőit, Észtországban még mindig akadnak olyanok, akik nem akarják megérteni, hogy az 1944 januárjában az észt miniszterelnök, Jüri Uluots felhívására tömegesen a német hadseregbe lépett észtek semmiben sem különböznek az 1918-tól 1920-ig tartó észt függetlenségi háború szabadságharcosaitól.
origo.hu
Itt van Orbán Viktor sistergő válasza a hungarofób Manfred Webernek
