(mivel horgásszunk…)

Én nem tudom, minden ember úgy van-e vele, mint én: hogyha valamiben tapasztalatlan vagyok, megkérdezek a dolgok mikéntjéről egy hozzáértőt, vagy a szakirodalmat olvasom. Mindkét eljárás hasznosnak bizonyulhat, a szakértők tanácsai lerövidíthetik a tanulás folyamatát, és sok kellemetlenségtől megkímélhetnek bennünket. Kezdő horgász koromban gyakorlási lehetőségek híján sok szakirodalmat olvastam, s a régi öregek izgalmas elbeszélései alapján egy vonzó, kalandokkal teli világ bontakozott ki lelki szemeim előtt, amelyből én valahogy kirekedtem. Ahol én horgásztam, ott sosem volt hal, véletlenül egy-egy paptetű vagy sneci akadt a horgomra, de például a nagy süllők vagy a nagy pontyok a legendák csillogó homályába vesztek. Tudtam, hogy a jó csali sok mindennek a kulcsa. Akkoriban, a hatvanas évek végén lótetű után kutattam trágyás szemétdombok mélyén, árvaszúnyogálcáért turkáltam az iszapban, megpróbáltam nyűvet tenyészteni, s piócák után kajtattam mocskos állóvizekben. Nem részletezem, de eme csalik sem hozták meg a kívánt sikert. Kizárólag olyan halakat fogtam eleinte, amiket képtelenség lerázni a horogról, étkezési célra pedig teljes mértékben alkalmatlanok. De nem adtam fel.
Egy jeles napon azt olvastam a horgászújságban, hogy a méhmolyálca – norvég pisztránghorgászok szerint – ellenállhatatlan csali. Pisztrángról ugyan álmodni sem mertem, de úgy véltem, hogy ami jó egy ilyen nemes halnak, az aligha lehet ellenére a keszegnek. Ezért elhatároztam, hogy szert teszek méhmolyálcára, bár halvány sejtelmem sem volt arról, miféle szerzet lehet.
Kiderült, hogy egyik Magyar Nemzet-es kolléganőm atyja méhész, és számos működő kaptárral rendelkezik. Ez a kolléganőm kiderítette, hogy a méhmoly elhanyagolt kaptárokban a lépbe helyezi petéit, s ott fejlődik ki az álca, amelyből kialakul egy szép nagy szárnyas rovar. Ígéretet kaptam arra vonatkozóan, hogy tavasszal megajándékoz egy ilyen léppel, amelyből néhány hét után kibújnak a világhíres csalik. Kolléganőm egy szép napon meg is jelent a szerkesztőségben a léppel. Gondoltam, a lép ellesz a szobámban egy-két napig, s felraktam egy polcra, ahol Illés Sanyi bácsi néhány könyve állt. Aztán sajnos megfeledkeztem a méhmolyokról, akik szépen fejlődtek a jó melegben, bebábozódtak, s mint a darazsak, szép kerek fészket készítettek maguknak, bizonyos mértékig beszőve Illés Sándor könyveit. Körülbelül egy hónap után megnéztem, mi van velük. A polcon nagy, szürke, halkan zümmögő gomolyag volt, amely szervesült a fallal és a fával, egy napomba tellett, míg lekapartam. Ezek után megkértem kolléganőmet, ha teheti, kifejlett példányokat szállítson. Megtette. Hozott egy vimesdobozban száz darab nagy fehér kukacot, amelyek hihetetlen vitalitással nyüzsögtek. Hazavittem őket. Abban az időben egyedülállóként éltem, s volt egy bejárónőm, Lívia, aki valaha bábszínészként kereste a kenyerét, így a nálam való takarítást „jelenésnek” nevezte, s néha utalt rá, hogy „játsztam” a porszívóval. Ezen a napon távollétemben ki akarta súrolni a kádat. Hamarost rá is bukkant a vimesdobozra. Rázogatta. Nem jött a vim. Lecsavarta a doboz fedelét, és zsupsz, a kádat meg az egész fürdőszobát iszonyú mennyiségű, fénysebességgel mozgó kukac lepte el. Lívia azt játszta akkor, hogy legjobb lesz, ha elájul.
A harmadik kísérlet megint méhmolyos léppel történt. A lépet óvatosságból az erkélyen helyeztem el, az előzőekben említett eset után megnősültem, az erkélyajtó feleségem ágya mellett nyílott. Hetekig gondosan figyeltem a lépeket, semmi sem történt. Aztán, amikor már mindenről elfeledkeztem, körülbelül egy hónap múlva a feleségem ki akart menni az erkélyre, hogy elültesse a muskátlikat. Ahogy kinyitotta az ajtót, számtalan hatalmas, lompos, szárnyas rovar zúdult be a szobába. A molyok még kissé nedvesek voltak, de már tudtak repülni. Most a feleségem játszta el az ájulást.
Hogy miért hagytam abba ezek után a kísérletezést a csodacsalival, én nem tudom…