Múzsák háborúja

Szigetvilág

Erős képzelet szüli az okokat
(Montaigne)

Posztindusztriális társadalmunkban a kulturális hódítás szerepe mindinkább megnövekszik. Ennek szorongató víziója már évtizedekkel ezelőtt felsejlett Zbigniew Brzezinski tanulmányában, aki szerint mára a tőke marxi fogalma átértékelődött. Többé nem a tárgy, hanem a szellemi, a kulturális érték a tőke, mondja. Ha pedig ma mást jelent a tőke, mint régen – folytatom Brezinski félbehagyott gondolatsorát –, a tőkés feltétlenül elsősorban azt akarja majd birtokolni. Ezért a modern gyarmatosítás ma elsősorban másik ország, nép nemzeti kulturális tőkéjének erőszakos megkaparintását és tönkretételét jelenti, amelyet a gyarmatosító saját gyarmati kulturális tőkéjével helyettesít.
Az mindenesetre már Brezinski teóriájának megszületésekor is feltűnő volt, hogy egy potenciális újgyarmatosító hajlamú nagyhatalom egykori vezető ideológusa vajon miért teregeti ki ilyen nyíltan saját csapata kártyáit. Következtetésekre ingerlő, hogy Brezinskit akkori véletlennek látszó elszólása óta mintha elnyelte volna a föld. A gyarmatosító nagypolitika a jobb bevésődés kedvéért ugyan időről időre lagymatagon fölmelegíti nézeteit. Húsz év távlatából visszatekintve azonban ma már biztosnak látszik, a világ csendőre akkor szándékosan szólta el magát Brezinski szájával, hogy előkészítse a terepet az új, az egész világot érintő, harminc évre szóló reagani gyarmatosító doktrína számára.
A korszerű gyarmatosító naponta talál ki új és új fortélyokat arra, hogyan tudná álszent és képmutató módon felfalni a nála kisebbeket és gyöngébbeket úgy, hogy azoknak még csak fel se tűnjön: éppen eszik őket. E célból szuperkulccsal ellátott, mindenre kiterjedő forgatókönyvet készít arra vonatkozóan, hogyan mikor és hol avatkozzon be az egyének, a csoportok, családok, közösségek, népek, sőt kontinensek életébe, hogy neki tetsző egyenfazonra gyúrja át valamennyit. Ő is több évtizedre tervezi világhódító háborúját, mint nagy gyarmatosító elődei. Lassan harapdál, lépésről lépésre, komótosan falja föl áldozatait. Nem siet, neki is van ideje, mint nagy elődeinek: harminc, negyven, sőt hatvan évre szóló gyarmatosító háborús terveket kovácsol. Történelmileg több évszázadon át természetes módon kialakult ország- és megyehatárokat vág át. Régiókat és kvázipártokat kreál, melyekkel gátlástalanul félbevágja a tízmilliós magyarságot. Szembefordítja a Dunántúlt az Alfölddel, az egyiket szándékosan felüldotálja, a másikat szándékosan alul, ezáltal kulturálisan és gazdaságilag, kispolitikai szinten ismételten félbevágja a közigazgatásilag egybetartozó országot. Máshol húzza meg Kelet és Nyugat stratégiai határát, mint ahol az országhatár található, ezzel nagypolitikai szinten is félbevágja az országot, voltaképp ütközőzónává téve az országot Kelet és Nyugat között. Sakkozik és számháborúzik ellenünk. Ellesi az eddigi világhódítók összes fortélyát. Tanul az Európa legyőzési tervét kidolgozó Eisenhowertől, a keleti harcmodorral hódító ókori Xerxésztől, Nagy Sándortól, a középkori Nagy Szulejmántól, az újkori Hitlertől és Sztálintól szintúgy. A modern gyarmatosító százfejű és százkarú komputerizált hibridszörny.
Amiről azonban a gyarmatosítók a legkevésbé sem szeretnek tudomást venni, hogy hódításuk közben saját csapdájukba esve ők ugyanúgy átformálódnak – bár akaratuk és szándékaik ellenére –, akárcsak az általuk átformált, gyarmati sorba taszított nemzetek. József Attilának, a szabadság hiányától szenvedőnek, a vézna ütött-vertnek, aki még azért aggódott, „hogy mi ne legyünk német gyarmat”, neki van igaza, valóban „akár egy halom hasított fa, hever egymáson a világ”, gyarmatosító és gyarmatosított végzetesen hat egymásra. Aki más nép lelkét, kultúráját megsérti, maga is megsérül, mégpedig úgy, hogy gyarmattartók fensőbbségi tudatuk, gőgjük mellé törvényszerűen kapják meg a kollektív nemzeti bűntudatot, a nagyvilágtól pedig a kollektív bűnösség szégyenbélyegét.
Valamennyi gyarmatosító világbirodalom bukásának fő oka, hogy fittyet hány a klasszikus görög világrend fő rendező elveire – vékonyka, kétezer éves keresztény világrendünk is jószerével ezen alapul –, a mértékletességre, az arányosságra, amely az isteni harmóniát szüli. Holott tudják, hogy a harmónia a stabilitás, a fennmaradás feltétele. Az isteni mérték, arány, harmónia mára nyomtalanul eltűnt a megalopoliszok beton felhőkarcolóiból, kaotikus építkezéséből, összecsócsált multikultúrájából, vagyis a gyarmati kultúrából, mértéktelenséget, aránytalanságot, túlburjánzást, fájdalmas harmóniahiányt – vagyis a modern gyarmattartók fő szellemi exportcikkeit – hagyva ránk. Pedig valamennyi nagy kultúrkör kozmogóniája, mitológiája figyelmeztet a harmónia élet- és folyamatosság-fenntartó szerepére, ötven- vagy még több kezű és fejű, túlburjánzó szörnyistenek pusztulásával. Általuk üzen rég múlt korok bölcsessége: aki mértéktelen mohóságban mindent vágyik bekebelezni, aki túlnövekszik, az végül szétesik, feloszlik, elenyészik. Akár az összes gyarmattartó birodalom eddig az emberiség történelmében.
A modern kulturális-tudati gyarmatosítás feltűnő vonása, hogy először az emberiség történetében az összes életterületen beavatkozik az isteni harmóniába, és ezt totális módon teszi. Nem fel-, hanem kihasználja a lélektan legkorszerűbb eredményeit; lábbal tiporja a matematika, a geometria törvényszerűségeit, amit cinikusan „reformszámtan”-nak keresztel el, számháborúzik; belerondít a színek, a zenei hangok harmonikus matematikai törvényeibe is; szándékosan megfosztja az emberiséget a lélektisztító, felemelő katarzisélménytől, és hazug katarzissal helyettesíti azt; a dramaturgokat szennydramaturgokkal cseréli fel; politikai orgyilkosságait tudományos kísérleteknek tünteti fel. Íme a modern gyarmatosító elődeinél sokkal veszélyesebb fegyvertára.
Az antik világ mértékre, arányra, harmóniára alapozó kilenc múzsája most tűnődve fürkészi magából kifordult korunkat. Egymásba karolva kilenc egyenrangú szépasszony – mindegyik másképp szép – egymással békében, nem féltékenykedve, nem vetélkedve: a harmónia, a tehetség, a művészet és a tudomány teljességét átfogó jelképe. Évezredeken át békésen, teljes egyetértésben, szerető együttműködésben uralták kulturális-tudományos világképünket. Most azonban a modern kulturális gyarmatosító az ő szent harmóniájukba is belepiszkált, felhasználja őket gyarmatszerző háborúiban. Összeugrasztja, rivalizálásra készteti őket, féltékenységet, viszályt szít köztük azáltal, hogy különböző mértékben pénzeli őket, s ennek alapján az embereket, csoportokat szembeállítja egymással. A modern gyarmatosító kifejezetten azért avatkozik bele a múzsák pénzelésébe, hogy ezzel egy nemzet valódi szellemi tőkéjét manipulálja, gyarmatszerző érdekeinek megfelelően.
A letűnt kommunista világrendszert értékelve tisztán látható, hogy minden rendszernek megvoltak, sőt a mainak is megvannak saját kedvenc múzsái, amelyeket azért halmoz el a gyarmatosító kitüntető figyelemmel és bőséges anyagi támogatással, mert tőlük várja ideológiája igazolását. A kommunista világrendszernek érthető módon a közösségi elveket úgymond leginkább kifejező lírai költészet, a himnikus dicsőítő ének múzsája, Polühümnia volt a kedvence és Euterpé, a kóruséneklés múzsája. Euterpének a kilenc múzsa között kitüntetett szerepe van, hiszen a kóruséneklés nem csupán a legfőbb közösségépítő erőt testesíti meg, hanem a többi nyolc múzsával szemben neki egyszerre két eszköze is van: a tudatra a szó erejével hat, az érzelmekre pedig a dallam révén. Ezért az összes művészeti ág (azat) közül a felnőttkórus-éneklésnek van a legerősebb politikai csoportképző és társadalmi mozgósító ereje. A politika számára mindig is Euterpé a legfontosabb múzsa, akár kegyeli őt, akár nem. Euterpé a kodályi kóruskultúra állami felkarolása révén látszólag pontosan megfelelt a szocialista közösségi ideológiának. De hogy valójában mennyire nem fedte egymást a szovjet gyarmatosító ideológia és a magyar nemzeti függetlenségre törekvő hazai kórusélet érdeke, jelzi, hogy Kodály és hívei, a hazai felnőttkórusok a szocializmus időszakában szüntelenül harcra kényszerültek a gyarmatosító hatalommal és magyarországi helytartóikkal.
Aczél György elvtársról köztudott volt, hogy pártolja a költészetet. Azt persze soha senki nem merte vagy nem akarta hozzátenni, hogy csak azokat az élő magyar költőket támogatta, akiknek a versei segítették vagy legrosszabb esetben nem sértették a szovjet törekvéseket. A magyar nemzeti függetlenséget megfogalmazó művészeket Aczél csak tűrte vagy tiltotta saját maga alkotta három T-je jegyében. Ezt a zseniális szűrőt azért hozta létre, hogy a szovjet kulturális gyarmatosítói érdekeket érvényesíthesse a magyar kulturális életben. Vannak, akik még ma se hajlandók Aczél György e nyilvánvaló gyarmatpolitikai szándékát észrevenni. Aczélnak nemcsak saját magánhadserege, hanem kedvenc, külön bejáratú költője is volt, Vas István, akivel szokásos heti tarokkpartiján alkoholhullámokon úszva ápolgatta a magyar–szovjet barátságot, kótyagos fejjel latolgatva, hogy „még kinek nem adtam Kossuth-díjat”. Miközben a szovjet megszállást elutasító, magyar nemzeti függetlenséget igenlő költők-írók jó része börtönben sínylődött vagy emigrációba kényszerült.
1989-ben múzsaügyben fordult a kocka. A rendszerváltás múzsaváltással járt. Azóta szintén gyarmatpolitikai megfontolások miatt nem kell a közösség, ezért Euterpé és Polühümnia kegyvesztetté vált. Helyükbe tüstént másik kettőt választottak a politikacsinálók: Thaliát, a színjátszás és Melpomenét, a tragédia múzsáját. Előző két kedvenc balra ki, két új kedvenc jobbról be. Ahogy az nemzeti tragédia előadásakor lenni szokott. Euterpé azért lett kegyvesztett, mert erőteljes közösségi jellege miatt nem illik bele az új gyarmati elképzelésekbe, az atomizált társadalom modelljébe. Ennek ellenére a kodályi nép-nemzeti közösségi hagyományokon nevelődött kórusok még ma is rendkívül jelentős társadalomalakító erőt képviselnek. Valahogy így lehet előre megnyerni egy gyarmati kultúrpolitikai háborút, amelynek a látszat ellenére igen komoly a tétje, mert a végkifejlete évtizedekre meg fogja határozni Magyarország kulturális arculatát.
A kilenc múzsát az emberi történelemben most először szándékosan ugrasztották össze, az új gyarmatosítás eszközévé silányítva őket. Ezért háborúban állnak egymással. Mindenki azt latolgatja, hogy az új történelmi helyzetben, amelyet az EU-csatlakozás teremtett, hogyan kerülhetne a legtöbb anyagi támogatással kecsegtető, bőséges külföldi pénzforrások kegyeibe. Nem ügyelnek arra, pedig életbevágóan fontos, hogy gyarmatpolitikai beavatkozási szándék vezeti-e a pénzadó kezet. Pénzre, hatalomra sóvárgó, egymásra haragított, kitartott gyarmati kegyencnőkké züllesztette a gyarmati politika a múzsákat. A kilenc lotyónak befellegzett. De Magyarországnak is.