Narancssárga

Életünk részévé vált a híres ötfokozatú skála, amely az Egyesült Államokat érintő terrorfenyegetést jelzi. Elfogtak egy pakisztáni terroristát, s a tőle kapott információk alapján máris ugrott egyet a mutató: a sárgából, azaz emelt szintű fenyegetésből máris narancssárga lett a veszély bizonyos épületek esetén, amely már a „magas” figyelmet kéri. Ráadásul a Citicorp New York-i székházánál, a tőzsdepalotánál, a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap washingtoni épületeinél, továbbá a Prudential pénzintézet newarki központjánál még a vörös fokozatot is be akarták vezetni, amely „komoly” fenyegetést jelent – mint azt minden kisiskolás tudja szerte a földgolyón. Persze végül nem kockáztatták meg ezt a nagy ugrást, újra csökkentve a szivárványkódrendszer értékét.
A lakosság pedig találgathatja, a Nagy Vízen innen és túl, hogy ma vajon milyen színben fog pompázni a veszélyjelző. És abban is teljesen biztos lehet, hogy lehet az akár hupilila vagy mélybíbor, a terrortámadásokat ügyefogyott védrendszerük alkalmasint újra képtelen lesz elhárítani. A támadások pusztítása nem a színektől függ (bár kis szerepe van az elhárításban, ez bizonyos). Azok csak a közhangulat irányítására jók, ide-oda változtatva az ott élők tömegeit, akik máig képtelenek felébredni a szeptember 11-i sokkból. Újjáépíteni a tornyokat, nagyobbra, még kihívóbbra, hogy megmutassuk, ez a bátrak hazája – hangzik manapság a szlogen, bemutatva az új Amerika furcsa hangjait. Azóta az Egyesült Államok stílusa a milliomos apuka sértődött kisgyermekének viselkedésére hasonlít. Akitől elvették tizenkét kisautója közül az egyiket az óvodában, ezért most mindenkit utál és mindenkitől fél. Ám tudja, hogy mégis az ő apukája a legerősebb, aki bármikor bezárathatja az egész kócerájt. A lassan három éve tartó, állandósult terrorhisztéria viszont igen kifizetődő néhány embernek. Ők azok, akik a világ első számú demokráciáját vezetni kívánják: George Bush és John Kerry. Mindkettejük számára a legfontosabb választási kampánytéma a biztonság. Nem a gazdaság, nem a lakáshelyzet, a nyugdíj vagy az oktatás. Hanem az isteni, ötfokozatú skála, amelyről olyan rémisztően tudnak beszélni. A hatóságok néha felviszik narancssárgáig, az összes újság megírja, a tévé pedig ezzel kezdi a híradót. Egy ország – és a nagyvilág egy kis része – szorong a fotelben, vizionálva az újabb Armageddont. Aztán csökken a veszély, vissza a sárgáig (ne felejtsétek, emberek, a sárga kettővel rosszabb, mint a zöld, a megnyugtató, békebeli zöld!), s a szorongók, még mindig kissé félve, de fellélegeznek.
Nagyon csúnya játék ez a lakosság félelmeivel. Régi politológusi tézis, hogy a háború árnyékában az ember máshogy szavaz. Inkább a megszokott rendet támogatja, mint a bizonytalan, ismeretlen ellenzéki jelöltet. Ám nem lehet azt mondani, hogy ez a skálamanipuláció egyedül Bush és csapata választási hadjáratának része. Ebből a demokrata jelölt is kiveszi a részét. Ők is emberek, ők is amerikaiak. Így ők is félnek, s figyelik a skálát.
Szeptember 11-e óta minden figyelmeztetés vaklármának bizonyult. Nem találtak újabb gyilkos kedvű terroristákat, a rettegett al-Kaida „vezéreit” is inkább távol-ázsiai bunkerekben lelik meg menekülés közben, nem alvó sejteknek utasítást adó hi-tech központjaikban fülelik le őket. Az igaz, sokat változott a világ és Amerika az ikertorony ledőlése óta, ám valami állandósult: a terrorhisztéria. Milyen a skála? – kérdezheti az egyszeri amerikai szomszédját, aki közli a lesújtó hírt: narancssárga. Na, akkor én Bushra szavazok, dönthet végül a politikailag korrekt választópolgár. Ki tudja, talán Kerry is Bushra szavaz, ha a szívére hallgat.