Mi volt gyermekkorod, diákkorod meghatározó élménye, ami későbbi pályádra irányított?
– Nagyszalontán születtem. E hajdúváros alapításának négyszázadik évfordulóját ebben az esztendőben ünnepelte. Bocskai István fejedelem szobra, mely a város főterén áll, főhajtás volt a fejedelem előtt, aki először vette szabadságszerző katonái rendjébe a sokáig kóbornak tartott fegyvereseket, akik a török elleni kisebb-nagyobb csetepatéban nevet szereztek maguknak. Amikor apró gyerekként magam is megismertem szülőhelyemet, Váradi, Aradi, Tenkei urak arra tanítottak, hogy a városból merre visz a messzi, amit egyszer majd meg is kell látogatni. Toldi Miklós itt, a határban mutatta az utat Laczfi nádornak, „hol Budára tér el”. A történelem tehát már akkor is nevelte a hősöket, amikor a helységet még Nagyfalunak nevezték. Édesapám már elég korán versekre tanított, és elvitt Arany János szülőházához, ahol a „feketén bólingató” eperfa akkor még élt. Megvolt a Nádas-ér is, ahol Toldival a farkaskaland megesett. A szalontai nevek, helyek, utcafordulók, határrészek mind fényes időpontokat jelöltek számomra, de itt találkoztam életem első nagy szomorúságával is. Ötéves koromban a Csonka toronyban, ami akkor már Arany-emlékmúzeum volt, láttam Kossuth Lajos fekete lepellel letakart szobrát. Fél karja le volt törve. A románok az első világháború után a városba bevonulva négy bivallyal rántották le a talapzatáról. Édesapámékat, akik végigverekedték a háborút, nem győzte le se az orosz, se az olasz, csak a békekötők, végül Károlyi Mihályék. Ezeket a történeteket hallgatva nyiladozó eszemmel mindig arra gondoltam: mindenkor, mindenhol az igazságért kell harcolni.
Mindez akkor ült meg bennem végleg, amikor 1940-ben, Észak-Erdély visszacsatolásakor az Arany János Gimnáziumban folytathattam a felkészülést. Szalontán megint magyar világ lett. Aztán 1947-ben ismét békét kötöttek (megint Franciaországban), és mi is, akik kiváló tanárunk biztatására már egyetemre voltunk készülőben, nagy kérdés előtt álltunk: érettségi után hol folytathatjuk? Belekeveredtünk a Magyar Népi Szövetség választási küzdelmeibe, és voltak, akik azt tanácsolták: jobb lesz, ha nem maradunk ott.
– Mit jelentett neked ez az országváltás?
– „Neked két hazát adott a végzeted” – idézgettük akkoriban a verset. A miénk akkor veszett el, amikor az oroszok megszállták az országot. Persze voltak szivárványos képzelgések, hogy talán megszülethet végre az önálló Erdély… A szépet álmodók aztán egykettőre olyan tömegszálláson találták magukat, ahová lekötözött kezekkel hajtották őket. Mi pedig néhányan, ha nem is táltos lovakon, de Budapesten is megfordulván Biharország után Somogyországban találtuk magunkat fél évvel az érettségi előtt. Mén-Marót földje után Koppány birtoka, de itt van nem messze Somogyvár is, Szent László városa, legközelebbi rokonságban Nagyváraddal. Akkor talán itt is otthon lehetek, gondoltam, és megtanultam tisztelni a somogyiak beszédét, a kiejtést, ami éppen úgy magyar, ahogy a nagyszalontai. Rájöttem, hogy Magyarország az egyetemes haza. Volt mit ennünk, volt felettünk fedél, és szövődtek új barátságok is egy rövid fél év alatt.
– Az Eötvös-kollégiumban – mint másutt is – mindenki válaszút előtt állt: vagy beáll a sorba, vagy nem. Miként érintett ez téged?
– Az első egyetemi megállóhely számomra még nem az Eötvös-kollégium volt, hanem a Népi Kollégiumok Országos Szövetsége, a Kőrösi Csoma Sándor Kollégium. Sokan és sokszor végigelemezték már a népi kollégiumok jelentőségét, de mindenki gondosan elkerülte, hogy a leglényegét kibontsa: a feltörekvő ifjak nagyobb fele faluról, az otthon erkölcsi törvényeit hozta magával. Ez a lehető legmeszszebb volt az internacionalizmustól. Kétlelkű emberek váltak a gyöngékből, ezek besorakoztak a pártba. Mi titokban erősítgettük egymást: ezeket ki kell bírni, és a diplomát meg kell szerezni, ha már egyszer eddig elvergődtünk. Én az Eötvös-kollégium halála előtt kerültem be 1949-ben az álmok birodalmába, és ezt Szabó Árpád latin– görög szakos professzornak köszönhettem. Micsoda elődök, milyen neves személyek! Kodály Zoltán, Szabó Dezső. A kor tudós tanárai számosan itt végeztek, itt váltak nemzetközi hírű kutatókká, professzorokká. És ezt a valóban kitűnő iskolát kinevezték a reakció fészkének, az osztályellenség bázisának, amely bezárta kapuit a munkás és szegényparaszt származású fiatalok előtt. Egyetlen tollvonással állami kollégiummá minősítette Révai József elvtárs, és a gyárakból, üzemekből válogattak új honfoglalókat, akik – szegények – gyötrődtek-kínlódtak, hiszen érettségi nélkül verbuválták a kollégista népet. De a végső csapás az volt, hogy a kollégiumot koedukált intézetté alakították. Diákszállóvá silányították az ország legjelesebb intézményét.
– A teljes élet legfontosabb része a család. Családlétszám-jelentést kérek.
– 1950 decemberében kiköltöztem az Eötvösből. Nem volt könnyű, mert indokolni kellett. Nekem azonban perdöntő érvem volt: megnősültem. Feleségem kárpátaljai menekült volt, így a házasságunk egyik lényeges alapja megvolt; mi a semmiből kezdtük, egy párnával, egy takaróval, albérletben, de szabadon attól, hogy bárki beleszólhasson kettőnk közös elhatározásába. Jó emberek, baráti támogatók persze adódtak, szerény családi fészkünk egy szoba volt. Ennél nagyobb boldogságra nem is vágytunk, hiszen mi egymásra találtunk. Mára nagy család vagyunk, négy fiam van, feleségekkel. És tizenkét unokám, annak bizonyságául, hogy a mi sorsunkat valaki felülről elrendezte.
– Parasztpárt, 1956, Nagy Imre melletti munka, rendszerváltás. Hogy lehetett mindezt derűsen át- és túlélni?
– A tanári diplomám iskolába igazgatott volna, de én akkorra már az újságírással is szövetséget kötöttem. Először külső munkatársa lettem a Magyar Rádiónak, 1952 után pedig belső, azaz szerkesztő-riporter, amolyan mindenes a Falurádiónál. Jártam az országot, és kezdtem megismerni. Nemigen volt rosszabb korszaka a magyar parasztságnak, mint a hírhedt ötvenes évek, amikor minden jó ízű korpás kenyeret sóhajtozás kísért. A kommunisták úgy osztottak földet, hogy nyomban el is vették. A rádiónál meg azt mondták: „Hozzatok minél lelkesítőbb beszámolókat a falu nagy átalakulásáról, a közös aratás, cséplés, begyűjtés – hogy beszolgáltatás, azt persze nem lehetett mondani – ünnepéről.” Mi pedig láttuk a keserűséget, a szegénységet, a kínlódást, láttuk mindazt, ami a szerencsétlen szövetkezetekben folyt, amelyeknek egyes vezetői más típusú szövetkezésről álmodtak, de az, mondjuk a dánok példája, egyre messzebb került. Azt a bánatot, ami azokban az időkben érte a föld népét! Egy szelíd erecske vize árrá növekedett volna a könnyektől, ha az oda pereg a kisírt szemekből.
És mindezek megszenvedése után valami csodálatos, először az egész nemzetet, majd Európát, sőt a világot megrázó forradalom és szabadságharc megfényesedett napjai új fénnyel-hittel-bizakodással formálták Magyarországot. Ha van igazi korszakzáró és -nyitó történelmi fejezete az elmúlt századnak, az a szűkre mért néhány nap volt október 23-tól november 4-ig. Feledhetetlen azok számára, akik megélték. A Magyar Rádióban elhangzott: hazudtak minden hullámhoszszon az eddig megszólalók. „Áll a viharban maga a magyar!” Petőfi szavai ismét megrázók lettek. Hősök, mártírok csak az igazak földjén teremnek, és a mi országunk ötvenhatban ilyen termőtalaj lett újra. De messze kalandoztam. Ha ezeket az időket emlegetjük, nem tehetjük meg, hogy ne szaladjunk előre. Most, befogadottan a kontinens kebelébe, nem lehet azt hallgatásban hagyni, hogy akik a legmegátalkodottabb ellenségei voltak a Nyugatnak, a kapitalizmusnak, az imperializmusnak, akik csak haraggal, sőt, dühvel ostorozták a kizsákmányolást, azok ma tőkésre, nagybirtokosra hízottan Moszkva helyett Amerikába szaladnak dicséretekért, és fennen hirdetik: minden változás nekik köszönhető. Már szovjet ügynökként is egy új Európáért tüsténkedtek. Ez még hagyján, de sajnos kint is, bent is vannak, akik ezt elhiszik. Akik 1956-ért a bosszúszomjukat a legázolt magyar népen szadista módon kiélvezték, mérhetetlen arcátlanságuk tudatában úgy tetszelegnek, mint az új Európa létrehozói. „Derűsen túlélni” – incselkedik a kérdésed. Megbántottan és megalázottan sokadmagammal túléltük; leginkább a megviselt szív tudna erről többet. Annyit jó, ha tudomásul vesz minden olvasóm, hogy mérhetetlen hosszú idő telt el 1956-tól 1989-ig: egy teljes emberöltő. És erről a korról is leírhatjuk: elhulltanak legjobbjaink a hosszú harc alatt. A világosabb beszédért: 1958-ban a már akkorra is meggyérült népi írók nemzedékét a párt felelőssé tette 1956-ért. És 1990-re Illyés Gyula, Németh László, Veres Péter hol voltak már?! Akkor szembesültem igazán a mérhetetlen veszteséggel, amikor Nemzeti Parasztpártot és lapját, a Szabad Szót akartuk feltámasztani, de az emberek többségének ezek a nevek nem sokat mondtak, hiszen műveiket nem tanították az iskolában, róluk pedig mint haladás- és szocializmusellenes alakokról lesajnáló kritikákkal emlékeztek meg. Nemzedékeket rontottak meg így, s lassú halállal, az elhallgattatással ölték meg az írókat, valamennyiüket, akik pedig jobban látták még az új évezred veszedelmét is.
– Író vagy, szerkesztő vagy. Arany János földije. A Szabad Föld főszerkesztője voltál. Miért fontos nekünk még mindig a szabad magyar föld?
– Arra, hogy koronatanúként elmondhassam kötetekben a magyar nép igaz történetét a szocializmus „áldásos életének korszakában”, még nem volt elég időm. Elkezdtem. Igaz, olykor feltámad a kétely is bennem: érdekel ez még valakit? De azt is megtanultam, hogy „ha bénán, ha csonkán, ha senkinek, írjad!” Most valahol itt tartok. Nagy terheket rótt ránk az élet. Utolsó leheletig védenünk kell a földünket, amit a végkiárusító MSZP– SZDSZ-kettős áruba bocsátott. Ha a földet kihúzzák alólunk, elvész az országunk. A sunyi és gonosz bankároknak ez nem fáj. Föld – nép – ország? Annyi közük van hozzá: honnan – mit – hogyan lehetne még maguknak kaparni abból, ami soha nem volt az övék. Más hatalom fegyverével ültek be a gazdaságba, a vagyonba. Úgy tékozolják hát, ahogy elvtárs bankári kedvük kívánja.
– A Magyar Nemzet egyik első olvasója vagy. Most főmunkatársa. Mi az íróember feladata 2004-ben?
– Nincs és nem lesz nekünk más dolgunk, mint megírni az igazságot, ami mindig a leghősibb cselekedet volt. A feltett kérdésekre mégis valahogyan pontot kellene tenni. Végig éreztem és tudtam, hogy az őszinteség számomra kötelező. Minden számadást úgy kell mások elé tárni, hogy ne hallgassa el az ember a lényeget. Mert lesz egy igazi nagy elszámoltatás. Már az evangélisták megírták, hogy a talentumok elszámoltatásakor a hűségeseket az Egyetlen Gazda elismeréssel jutalmazza. „Keveset bíztam rád, többre vagy érdemes, az életben való forgolódásod után menj be a te Uradnak örökébe.” Mindenkinek saját ügye ezekről gondolkozni. Én többször is megálltam az idők során, hogy eltűnődjek a láthatatlan holnapokon. Ott már nem órajárás vagy harangszó figyelmeztet a mulandóságra, ott idő nincs, végtelen az örökkévalóság. De amíg itt rója az ember a kimért idő útját, nem mindegy, mit tesz jól, hol vét, miben téved. Ha akarja, ha nem, szembe kell néznie a földi valósággal. Ember voltál-e az embertelenségben, ezt magad is meg kell mérjed.
Most megpróbáltam a magam módján megmérni.

Ilyet még nem láttunk: maguk a Tisza-hívők szedik ízekre Kulja Andrást