Csütörtöktől szombatig a kormányfőbuktató puccsistákat is megpuccsolták az MSZP-ben. A szocialista kemény mag által kidolgozott, Kuncze Gáborral egyeztetett eredeti terv szerint a csapdába csalt Medgyessy Péter bársonyszékét csak a feltétlenül szükséges, villámgyorsan összehívott egyeztetések után, lehetőleg a pártkongresszus mellőzésével foglalta volna el rivális nélkül Kiss Péter.
Csakhogy másnak is volt forgatókönyve a Medgyessy utáni időkre. Gyurcsány Ferencről azóta lehetett biztosan tudni, hogy most már a miniszterelnöki posztra tör, amióta a kormányból való távozását felvető egyik nyilatkozatában közölte: nincsenek kormányfői ambíciói. A sportminiszter szombaton elképesztő hajrába kezdett: reggel az MSZP elnöksége még egyetlen miniszterelnök-jelöltben, Kiss Péterben gondolkodott, este azonban már két, nagyjából egyenlő támogatottsággal rendelkező aspiránst kellett a szerdára mégis összehívott rendkívüli kongresszus elé terjesztenie a testületnek: Kisst és Gyurcsányt. Túlzott merészség lenne megjósolni, hogy melyikük lesz a befutó. Még arra sem vennék mérget e megosztottságot látva, hogy a konstruktív bizalmatlansági indítványról döntő parlamenti szavazáskor a 198 kormánypárti képviselő közül legalább 194 igennel voksol. Csupán egy, mindennél erősebb érv szorítja erre az elégedetleneket is: az előre hozott választástól, a Fidesz visszatérésétől való páni félelem. A sikeres miniszterelnök-csere is csak rövid időre teremt nyugalmat a koalícióban; ha például Kiss Péter nyer, számolnia kell a szocialista pártban hihetetlenül erős pozíciót kiépítő Gyurcsány Ferenccel. Akármilyen döntés születik, túl sok lesz a vesztes az MSZP-ben, a mélyben múltbéli személyes konfliktusok és jövőbeni ambíciók keltette gyűlölet parázslik.
A parlamentben kisebbségben lévő ellenzéknek nem áll módjában befolyásolni a kormányfőjelölés körüli hatalmi küzdelmet. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a Fidesznek ölbe tett kézzel kellene szemlélnie az eseményeket, ahogy azt sokan gondolják és ajánlják. Kerülve a kormányrudat mindenáron megragadni akaró, hataloméhes társaság képzetét, itt az ideje világosan, akár pontokba szedve megfogalmazni, milyen megoldásokat kínál a vezető ellenzéki erő az ország előtt tornyosuló problémákra. Így jelezhetné, hogy ha a helyzet úgy hozza, kész vállalni a kormányzás felelősségét.
Az ellenzék saját jól felfogott érdekében nem engedheti meg, hogy az elmúlt két év kormányzati csődjéért egyedül Medgyessyvel vitessék el a balhét. Ez nem kizárólag az ő személyes kudarca (persze az is), hanem a kormánypártok közös szégyene. Az „új” kormány nem indulhat tiszta lappal: az MSZP nem mentesülhet attól, hogy naponta szembesítsék választási ígéreteivel, az úgynevezett SZDSZ pedig nem tehet úgy, mintha kívülállóként nézte volna végig a Medgyessy-kormány ámokfutását, de az autópálya-kartell, a kakaóbiztos számítógépek, illetve Demszky és Wekler botránya miatt is viselnie kell a felelősséget. (A sors fintora, hogy a vesztét okozó Csillag-ügyben kivételesen Medgyessy Péternek volt igaza.)
Kiss Péter vagy Gyurcsány Ferenc? Természetesen ma mindenkit ez a kérdés izgat. Az ország jövője szempontjából azonban lényegesebb, hogy az MSZP-ben mozgolódó reformerek képesek lesznek-e valamiféle baloldali fordulatot kikényszeríteni a kormánypolitikában, vagy azt végképp eluralja az elsősorban a kisebbik koalíciós párt által hajszolt neoliberális kurzus. Ebben az ügyben kell hallatnia a hangját az ellenzéknek; nem mindegy ugyanis, milyen Magyarországot vesz majd át, ha kormányra kerül.

Hogy nem szakadt rá a plafon! – Kulja András legnagyobb hazugságai a tévévitából