Nyugat és az ég között

Tudjuk, hogy Szent István palástjának kihímezéséhez a XI. századi mesterek körülbelül tizenhat kilométernyi aranyfonalat használtak fel, és hogy e fonalmennyiség előállításához közel ötven kilométer hosszú aranyszalagot kellett készíteni. Azt is tudjuk ma már, mivel színezték a szövetét s mivel a nem nemesfémből való hímzőfonalakat. Tudni véljük, miként tervezték (körzővel, vonalzóval, a geometria szabályai szerint, ha nem is mérnöki pontossággal), hogyan szabták és hímezték. Tudjuk, sok évszázados viszontagságos sorsának következtében miféle károsodások érték. (Volt, amikor egy Duna-parti füzesben ásták el, és amikor négyesztendei rejtőzés után rátaláltak, bélése teljesen átázott, színei kifakultak.) Azt is kiderítették róla, hányszor és milyen tisztelettel, szakértelemmel javították. (A legdurvább átalakítást Ferenc József 1867-es megkoronázása előtt végezte rajta egy bizonyos Klein divatárusnő öt segítőtársával két teljes héten át. Mint egy közönséges ruhadarabot, úgy dolgozták át könynyen viselhető köntössé az ereklyeként tisztelt, 836 éves palliumot: a felbomlott hímzéseket durva öltésekkel hozzávarrták a három történelmi jelentőségű szövetréteghez, majd az egészet paszománttal körülszegték. A gallér alá pár hajtást csippentettek, hogy a félkör alakú lepel jobban simuljon az uralkodói nyakhoz, két oldalra pedig bojtos zsinórt varrtak. Ha azt csomóra kötik, gondolhatta Klein asszony, biztonságosan viselheti az ifjú Habsburg a súlyos palástot. Mintha bojtos zsinórokon múlott volna a Szent István-i örökség továbbvitele…)
Csak azt nem tudjuk biztosan, hogy a miseruhának szánt, önmagában is rendkívüli értéket képviselő textíliából mikor és miként lett koronázópalást. Nem ad választ e kérdésre az a – sajnálatos módon – figyelmen kívül hagyott csodálatos kiadvány sem (A magyar királyok koronázópalástja a címe, középkori históriánk elismert kutatói, Lovag Zsuzsa, E. Nagy Katalin, Sípos Enikő, Járó Márta és Marosi Ernő a szerzői, Szelényi Károly a fotográfusa), amely – a koronázási palást kutatástörténetét részletezve – a Szent Korona hazatérése, 1978 óta folytatott vizsgálódások eredményeit tartalmazza. Az ezeréves keresztény magyar államot köszöntő millenniumi esztendőre, 2000-re a palást monográfiáját szerették volna kézbe adni a magyar koronázási jelvényekről (a legteljesebben megőrzött, középkori eredetű jelvényegyüttesről!) felelősséggel gondolkodó tudósok. Ám ez a célkitűzés a Szent István palástjával kapcsolatos kutatásokat kezdeményező, majd kiteljesítő Kovács Éva halála miatt nem valósulhatott meg. Úgyszólván minden készen volt, a legmodernebb technikai eszközökkel elvégezték az összes fontos felmérést, összeállt a teljes dokumentáció, csak az összegzést nem volt, aki Kovács Éva helyett megírhatta volna. Némi tanakodás után úgy döntöttek tehát a Szent István korából való történelmi ereklyének egyedül a Szent Koronához mérhető jelentőséget tulajdonító szakemberek, hogy kutatásaik részeredményeit tárják a nyilvánosság elé. Bölcsen határoztak. Aki a káprázatosan gazdag verbális és képi információt adó kiadvány végére ér, megtanul árnyaltan gondolkodni a magyar históriáról. Nem is csak a rég múlt időkről. És nem is csupán arról a korabeli Európa szintjén álló szerzetesnek a kultúrájáról, aki ezt az impozáns tárgyat a királyi pár, István és Gizella megrendelésére megtervezte. Sőt nem is csak arról a – miseruha-palást kivitelezésekor sajnos múlt idejű – politikai harmóniáról, amely a bajor császárság és a magyar királyság között fennállt, és amelyre a palást ikonográfiáját elemző szakemberek szerint az aranyhímzéses képi díszek több megoldása is utal. De arra is rádöbbenthet bennünket, egyoldalúságokba s részigazságokba bonyolódó modern embereket a koronázási palástról kapott megannyi részinformáció, hogy Szent István korában az uralkodó világlátása s országépítő koncepciója szerint is a megfontoltan vállalt, sőt propagált „hídszerep” volt talán az egyetlen esélye e népnek a megmaradásra. Hidat verni minden lehetséges módon Kelet és Nyugat, égi és földi dimenziók között.
Ennek az elgondolásának lett a megjelenítője a mennyei és a földi birodalmakat szépen elrendező, kozmikus világábrázolás, amely a Szent István által megrendelt kelmén a keleti (bizánci) és nyugati (itáliai s bajor) stílusjegyeket együtt alkalmazta. Előfordulhat, hogy ezt a létfilozófiát is felfedezték, akik a – meglehet, a veszprémvölgyi apácák klastromában, meglehet, Zalaváron hímezett – miseruhát koronázópalásttá alakíttatták át? Vagy azért ragaszkodtak a „funkcióváltáshoz” a XIII. századtól fogva, mert egyes-egyedül ez a műtárgy hitelesítette a koronás fők számára a Szent István-i hagyományt? Ki tudja? Ami bizonyos, hogy a Magyar Nemzeti Múzeumban megtekinthető palást az első magyar király korának hírnöke. E tekintetben az egyedüli a koronázási jelvények közül. Ehhez képest minden történelmi tény és feltételezés másodlagos jelentőségű vele kapcsolatban. Kalandos, izgalmas és megjegyzésre érdemes adalékai históriánknak.
(A magyar királyok koronázópalástja. Tanulmányok, képek és kommentárok. Magyar Képek. Veszprém–Budapest. Ármegjelölés nélkül)