Öröklakás

Egy amerikai hipermarketlánc ezen a héten szokatlannak tetsző árucikkel bővítette kínálatát: a kecsöposüvegek, a családi jégkrémek és a grillsütőbe szánt, csomagolt szén mellett ezentúl – szigorúan diszkontáron – koporsót is vásárolhatnak az üzletbe látogatók. Egyelőre hat modell közül választhatnak a shoppingolók, akik elektronikus úton vagy a helyszínen rendelhetik meg koporsóikat, melyeket aztán a cég 48 órán belül házhoz is szállít.
Az üzletlánc szóvivője azt ugyan elismerte, hogy ezzel a „termékkel” még nincs nagyon sok tapasztalatuk, ám rögtön hozzátette: jóval az eddig megszokott árak alá tudnak menni, mivel náluk – a temetkezési vállalkozókkal ellentétben – nem húznak majd hasznot abból, hogy a vásárlók olyan nehéz időkben fordulnak hozzájuk, amikor nem szokás garasoskodni.
Ha más nem, annyi szent, hogy a 800 dolláros ár még Magyarországon is vonzó lehetne. Igaz, a bútorosztályon egyelőre még az amerikai eladóknak is szokniuk kell, hogy a bárszekrények, az ülőgarnitúrák és a franciaágyak mellett megjelenik egy új darab is (amely persze szintén kényelmet, de legalábbis nyugodt napokat ígér).
„A koporsót csinos kis bútordarabnak találom – mondja Thomas Mann hőse, Hans Castorp a Varázshegyben – még üresen is; amikor pedig valaki benne fekszik, akkor, az én szememben, határozottan fenséges.”
A tengerentúli otthonáruház új bútordarabja persze önmagában is elégséges, teljes otthon. James Joyce mondja: „Az ír ember háza a koporsó.” Gyanítható, hogy a modern nyugati világban, ahol a lakások ára és a lakhatás költségei az egekbe szöktek, ezzel már nem csak az egykor igen nagy szegénységben élő írek vannak így… Ez a ház tényleg egy életre szól. Ám nagy kérdés, csak bérlők leszünk benne, vagy tulajdonosok, akiknek kijár a saját.
Az öröklakás.
Anélkül, hogy bonyolult dogmatikai kérdésekbe bonyolódnék, melyekhez – bevallom őszintén – nem sokat konyítok, megállapítható: így vagy úgy, de lakatlan otthon lesz ez, hiszen e házba hálni sem jár majd a lélek, ha egyszer már meghívást kapott arra a helyre, amit kiérdemelt vagy eleve neki szántak. Egy otthon, ahol senki sincs otthon, s ha valaki mégis hazatér, akkor értelmét veszti az egész.
A Nyugat – ahol a kereszténység legmélyebb misztériuma, a feltámadás titka köré épült fel az európai civilizáció – a kollektív hazatérést hirdeti. Az eonok ciklusát itt felváltja a lineáris idő, ahol – mint egy hollywoodi moziban – a filmnek van eleje és vége, még akkor is, ha ez nem lesz mindenki számára happy end.
Talán ezért alakulhatott ki az a látszólag paradox helyzet is, hogy a testnek feltámadását hirdető keresztény kultúrkörben magával az időbe vetett testtel gyűlik meg mindig a bajunk. Nem tudom, Indiában és Kínában hogy van, nem jártam még ott, mi innen messziről mindenesetre úgy gondoljuk, hogy Keleten mindez másképp alakult (bár Kínában épp a kommunista-materialista kulturális forradalom intézett dühödt támadást az évezredes harcművészeti és orvoslási hagyományok ellen). Meglepő, ahogy itt, Nyugaton jámborabb korokban, amikor a vallás jobban átszőtte a mindennapokat, a testkultúrát miképp sorvasztotta el a vallási túlbuzgóságból fakadó prüdéria, mint ahogy az is, hogy egy olyan kor, mint a miénk, és amely ilyen hangsúlyt helyez a testiségre, a „wellness”-re, ennyire nem tud mit kezdeni ezzel a titokkal. Így hát a koporsó eztán a bioalmához és a kondigéphez hasonlóan vonalkódos árcímkét kap.
Mára a test feltámadásának hirdetőit egyre kevésbé a szószékekről hallgatják a hívek, inkább a plasztikai sebészek szavára figyelnek. És legújabban a genetikai kutatásokra, amelyek azzal kecsegtetnek, hogy előbb-utóbb meglelhető az a gén, amely az öregedést okozza, s ha úgy tetszik, e gént kikapcsolva, az ember végre megvalósíthatja évezredes álmát, no nem a holdra szállást, hanem – az örök életet.
E kapcsoló – ha egyáltalán van ilyen – megtalálásának következményei persze beláthatatlanok. Mert mi van, ha valaki tényleg felkapcsolja a villanyt? Az örök világosságot? Nem csak a túlnépesedésről kell itt szót ejteni – ez amúgy is fenyegető probléma. Hanem arról is, hogy e kapcsoló átfordításával vége a linearitásnak. Jobban mondva ott a vége. Nemcsak az eszkatológiának annyi, hanem a darwini elméletnek is, hiszen hogyan működhetne eztán a természetes szelekció, miképpen küzdhetnének ezután a sikeresebb gének, egyedek a sikertelenebbekkel, ha a túlélés garantált? (Persze lehet, azoknak van igazuk, akik szerint a génsebészetnek még ezen extrémebb formája sem jelent minőségileg más evolúciós előnyt az ember számára, mint amelyet tervezni és alkotni képes értelme révén már eddig is élvezett a földgolyón).
Ez is egyfajta világvége – kétségtelen. Abban bízni, hogy e kapcsoló meglelhető, már-már vallásos várakozás.
Kérdés, feladható-e hirdetés a kétfajta öröklakás csereberéjére? És hogy melyik a szebb, tágasabb, kényelmesebb?