Az elmúlt csütörtökön Gerhard Schröder meglátogatta a Kolozsvár és Torda között félúton fekvő Mezőcsán községet, ahol végső búcsút vett 1944. október 4-én elesett apjától. Hogy miért pont most és miért így, arról egyelőre csupán találgathatunk.
A német sajtó hiányos és ellentmondásos adataiból annyi valószínűsíthető, hogy a 32 esztendős Fritz Schröder páncélos-utász őrmester feltehetően a 13. és a 20. páncéloshadosztály alakulataiból létrehozott Kessel záróosztag kötelékébe tartozott. Az osztag feladatát képezte a 2. magyar hadsereggel közösen Torda és Kolozsvár védelme az előretörő szovjet páncélosalakulatokkal szemben.
A lipcsei születésű, segédmunkásként és lóápolóként dolgozó Fritz Schröder csak fényképeken látta április 7-én született és Gerhard Fritz Kurt névre keresztelt fiát. (Az eltűnt Fritz Schöder felesége, Erika 1947-ben hozzáment Paul Vosseler segédmunkáshoz. Vosseler 1964-ben, hosszú betegeskedés után, tuberkulózisban halt meg.)
A kancellár négy évvel idősebb nővére, Gunhild Kamp-Schröder 2001-ben adott megbízást édesapja sírhelyének kiderítésére. 2001 áprilisában számolt be arról a német sajtó, hogy az erdélyi Mezőcsánban megtalálták Fritz Schröder sírhelyét. A német kancellár első nyilatkozatai szerint nem igazán tudott mit kezdeni a kutatás eredményével, arra a kérdésre, hiányzott-e neki édesapja, azt válaszolta, hogy nem tudja. S így vélekedett a legnagyobb példányszámú német bulvárlap vasárnapi kiadásában, a Bild am Sonntagban: „A pszichológusok természetesen azt mondanák, apa nélkül felnőni lelki sérüléseket okozhat. Ezt én sohasem éreztem így.”
Fritz Schröderről a levelei alapján pusztán annyi tudható, hogy örült fia születésének, és hogy „jól bánt” a feleségével. A kancellár és nővérének mezőcsáni utazására eredetileg 2001 őszén került volna sor, de Schröder a szeptember 11-i merénylet miatt lemondta a romániai utazását. Az ekkor 87 esztendős Erika Vosseler, Schröder anyja már túl idősnek érezte magát ahhoz, hogy útra keljen.
A történet itt akár véget is érhetne, ha két, a mezőcsáni látogatáshoz kapcsolódó kérdésben nem robbant volna ki jelentős sajtópolémia Németországban. Az első „ügyet” már maga a Schröder-látogatás ténye jelentette, valamint az a kérdés, vajon egyáltalán lehet-e, szabad-e gyászolni egy német katonát. Hiszen maga a kancellár ez év nyarán Caenben és Varsóban tartott beszédeiben is felszabadulásként ünnepelte a Wehrmacht vereségét. (Számos, a baloldali sajtóban megjelent publicisztika elemezte a német kancellárok generációváltásának következményeit. A szociáldemokrata Helmuth Schmidt még tisztként harcolta végig a világháborút, Helmuth Kohl 15 évesen veszítette el a nyugati fronton harcoló bátyját. Arra hivatkozva, hogy nem ünnepelheti német százezrek meggyilkolását, udvariasan visszautasította az 1994-es normandiai ünnepségekre szóló meghívását.)
Ráadásul a baloldali történetírás „fősodra” számára a német katonák – általában nem is németként, hanem náciként emlegetik őket, s nem hadseregként, hanem gyilkos rablóbandaként – 1944-ben még az orosz fronton sem a hazájukért harcoltak. Egyetlen céljuk, hogy kitolják a Harmadik Birodalom összeomlásának időpontját, s ezzel biztosítsák, hogy a rezsim minél tovább folytathassa a tömeggyilkosságokat. Az igazán következetesek a baloldalon például rendszeresen megünneplik Potsdamban március 14-ét, 1945-ben e napon tette a brit királyi légierő a földdel egyenlővé a várost. A kollektív bűnösség tézise alapján ítélkezők logikája világos; mindenki, aki nem volt ellenálló, nem dezertált, az náci, értük pedig nem kár. Ezen álláspont ismert képviselője, Omer Bartov legújabb könyvében (Germany’s War and the Holocaust) odáig megy, hogy kijelenti: azok is, akik megtagadták a bűnös parancsok végrehajtását, pusztán gyengeségük okán cselekedtek így. Mivel állítólag – bizonyítékokat erre nem hoz – ők is szükségesnek tartották a gyilkosságokat.
További olaj volt a tűzre, hogy megjelentek a sajtóban olyan képek, melyek Schröder dolgozószobáját mutatták, ahol a kancellár íróasztalán hirtelen megjelent az apa egyenruhás, rohamsisakos képe. Azé a férfié, akivel a kancellár saját bevallása szerint sem igazán tud mit kezdeni (hiszen soha nem találkozott vele). Kérdés azonban, hogy maradt-e más kép Fritz Schröderről, aki a tudósítások szerint 1939-ben, nem sokkal a háború kirobbanása előtt ismerkedett meg leendő feleségével. Ha maradt, akkor miért pont a rohamsisakos kép került a kancellár asztalára?
A második probléma az időzítéssel kapcsolatos. Sokak szerint Schröder kegyeleti aktusának őszinteségét megkérdőjelezi számos, a kancellári hivatalból kiszivárgott információ. Eszerint Schröder legfontosabb problémáját mezőcsáni látogatása előkészítésekor az jelentette, hogy ne készüljön kép róla akkor, amikor a sír mellett áll. A megtépázott tekintélyű – sokak szerint a bukás szélén álló – kancellár el kívánta kerülni, hogy azzal vádolják, már csak a szánalomra építve képes javítani alacsony népszerűségét. E nyilvánosságra hozott félelme miatt komolyan foglalkozott azzal, hogy a mezőcsáni kitérőt kihagyja hivatalos délkelet-európai látogatásának programjából. Alig hihető magyarázattal próbálkozott azonban a médiakancellárként számon tartott politikus, amikor arra próbált válaszolni, ha ennyire zavarják a lesipuskás fotósok, akkor miért nem látogatott el csendben, magánemberként apja sírjához. Schröder úgy érvelt, hogy abban az esetben a fényképészek távol tartásában nem számíthatott volna testőreire.
Mindenesetre a látogatás ilyenformán nagy publicitást kapott, még akkor is, ha a sírhely mellett valóban nem készült felvétel. Arra csak Schröder média-tanácsadói tudnának válaszolni, hogy a mezőcsáni látogatásról (más helyszíneken) készült és a nemzetközi sajtót bejáró felvételek, valamint a rohamsisakos kép milyen hatást váltanak majd ki egy olyan országban, amelyben – Schröderhez hasonlóan – sokan most kezdenek ismerkedni múltjuk azon darabjával, amiről a szélesebb nyilvánosság előtt eddig csak fájóan egyoldalúan lehetett beszélni.
origo.hu
Űrutazók, figyelem! – Megérkezett a nagy űrutazási kvíz!
