Temesváraink

Szomorú évforduló a mai, százötvenöt évvel ezelőtt ezen a napon vívta utolsó csatáját a magyar honvédsereg. Augusztus tizenegyedike volt a szabadságharc történetének legdrámaibb és legzsúfoltabb napja. Kossuth éjjel értesült arról, hogy a hadsereg megsemmisült Temesvárnál. Miután Görgey serege maradt az egyedüli erő, a tábornok és a kormány több tagja is úgy ítélte meg a helyzetet, nincs értelme Kossuth és a kabinet hivatalban maradásának. Kossuth némi nyomásra lemondott, a hatalom Görgey kezébe került. Az exkormányzó tehát leborotválta legendás szakállát, bajszát, megváltoztatta hajviseletét, magához vett két útlevelet (az egyik Udvardi Tamás, a másik James Bloomfield névre szólt), majd feleségét hátrahagyva szűk huszárkísérettel hintójával Radnán át elhagyta a hazát. Már csak koporsóban tért vissza majd’ fél évszázad múltán…
Temesvár a magyarság legszomorúbb városa. Dózsa György parasztjait is itt végezték ki 1514-ben, ugyanitt kezdte a vérontást Ceausescu Securitate-brigádja 1989-ben.
Átok ül a városon.
Nagyobb baj ennél, hogy a magyarságnak túlságosan sok Temesvára van. Hol Muhinak hívják, hol Mohácsnak, Majténynak, Trianonnak, Corvin köznek…
Örömünnepekre vágyna végre ez a sokat szenvedett nemzet. Olyan megemlékezésekre, amelyek apropója nem a bánat és a szenvedés, hanem a siker, az önbecsülés, a győzelem. Olyan ünnepek kellenének ide, amelyeknek mindannyian egyformán örülünk. Van ilyen? A Szent Korona újravirágoztatásának sem örült mindenki, a millecentenáriumi ünnepeknek is voltak megmosolygói…
Örömnek örülni, szomorúságra emlékezni. Így kéne.