Tónak, hegynek neve

Hangos sikert nem remélhet, aki lexikonírásba kezd. Mondják persze azt is, hogy egy adattár már az anyaggyűjtés lezárásának pillanatában elavult. A mulandóságnak ellentmondani látszik, hogy azt tartják, aki bekerül akár egyetlen adattárba is, az beírta nevét az örökkévalóságba. Egy lexikont persze soha nem lehet befejezni. Gondos szerkesztő folyton a mellényzsebében tart cédulát és kis ceruzát, hogy jártában-keltében, ha egy-egy új ténybe, adatba botlik, feljegyezze azt. Igényesebb országokban a lexikonnak rangja van, sőt a nagy nemzeti adattár a szellemi élet édes gyermeke. Ápolására szerkesztőséget tartanak fenn, amelyben folyton frissítik az adatbázist. Régen persze az adatbázist még cédulának hívták, s nem lehetett egyetlen gombnyomásra „lekérdezni”, mint manapság, hanem gondosan ki kellett keresgélni a dobozokból, amire épp szükség volt. A klasszikus nagy lexikoníróknak ilyen dobozhalmok sorakoztak a dolgozószobájában, amelyekben valószínűleg csak ők maguk tudtak eligazodni. Hogy aztán végül a látszólagos káoszból megszülessen a sorba szedett címszavak rendje, maga a lexikon.
Lehetne most hosszan taglalni hazai lexikondolgainkat, azt például, hogy miért nem tudott sok pénzből és rengeteg munkából megszületni negyven éven keresztül egy magyar nemzeti nagylexikon. Ma már tudjuk, szerencsénk, hogy elvetélt. Mert úgyis újra kellett volna kezdeni az egészet, lepucolni róla az ideológia vörös festékét. Lehetne arról is beszélni, hogy az akkori szellemi igénytelenség miatt nem átdolgozva, felfrissítve jelentek meg a különböző adattárak új kiadásai, hanem évtizedeken keresztül változatlan utánnyomásban. Ez soha nem a szerző, a szerkesztő hibája volt, hanem az érzéketlen kiadóé, amelyik nem gondolta meg, mekkora kincset tart a kezében. A szerkesztőnek a lexikon mindenkor édes gyermeke volt, amelyet minden felkérés és szerződés nélkül is ápolgatott. Abban a reményben, hogy valaha szükség lesz az új adatokra, egyszer csak ráébred a kiadó, hogy fel kell frissíteni az adattárat. És főként fájdalommal kellene megemlékezni arról, hogy a privatizáció végeredményeként nyomtanul eltűnt, valószínűleg el is veszett az az adattömeg, amely az Akadémiai Kiadó lexikonszerkesztőségében az évtizedek során felhalmozódott.
Azt mondtuk, a lexikon soha nem bestseller. Nagy baj ez. Többet ér, hosszabb életű, mint egy megasztár gyermekkoráról szóló kiadvány. A nagyközönség azonban hajlamos felületesen gondolkodni, s figyelmetlenül menni el fontos, okos és szeretetre méltó művek mellett. Kiss Lajos Földrajzi nevek etimológiai szótára című nagyszerű munkája nem újdonság a könyvpiacon. Nem oly régen szerzője is eltávozott közülünk, így tehát már nincs, aki folytassa a nagy és fontos művet, mely szerencsére így is elévülhetetlen értékű, és bár első látásra szakmunkának látszik, lényegesen több annál. Kultúrtörténeti alapmű: „Szinte mindenkit érdekel ugyanis, honnan származik, mit is jelent tulajdonképpen annak a községnek, városnak neve, amelyben lakik, vagy amelyre a családneve emlékeztet, annak a folyónak, tónak, hegynek, barlangnak neve, amelynek közelében él” – írja a szerző a negyedik, bővített és javított kiadás előszavában. Mindenkit valóban, akiben él a kötődés vágya.
Kiss Lajos lexikonának megjelenése, 1978 után nagy siker volt, az első három kiadás öt év alatt elfogyott. Ez ösztönözte a nagyszerű nyelvészt arra, hogy tovább javítsa és duplájára bővítse az adattárat. A gyarapodás nagyobbik része a Kárpát-medence területeiről származik. Határon inneni és túli települések múltja rajzolódik ki, hisz a név változása mutatja, mikor milyen népesség lakta a vidéket. A nyelvtudomány nélkül tehetetlen lenne a régészet, a történetírás. Mikor ki hol, merre bolyongott, élt és épített, erről árulkodnak a vizek, a dombok a dűlők, olykor az utcák is.
A Földrajzi nevek etimológiai szótára bővített formájában 1988-ban jelent meg az Akadémiai Kiadónál, de mintha mostanra kiment volna a köztudatból. Pedig igen fontos munka. Nemcsak ismereteinket, lelkünket is gyarapíthatja.