Megidézte Ozzy Osbourne szellemét, miközben olyat tett az amerikai punk-rock banda Budapesten, amire New Yorkban sem volt példa

Negyvenegy éve zenélnek együtt, mégis képesek felülmúlni magukat. Bár az idősebbek többsége csak elégedetten bólogatott, a fiatalabbakból kihozta az állatot az Offspring az MVM Dome-ban.

Fotó: Europress/AFP/Ettore Chiereguini

– Komolyan ilyen gagyiságot hallgatsz? – kérdezte a gimiben az Ossian-pólós osztálytársam, amikor megkértem azt a srácot az iskolában, akinek az elsők között volt széles sávú internete otthon, hogy töltse le a Sum 41-tól az All Killer No Fillert. Amilyen divatos volt Amerikában a pop-punk akkoriban, annyira nem volt trendi itthon: akik nem szerették a gitárzenét, azoknak ez is túl kemény, a metálosoknak pozőrködés volt, a hamisítatlan punkok pedig utáltak mindenkit, aki két akkordnál többet képes lejátszani a gitárján és netán keresett pár dollárt a zenéjével. Viszont nem volt nagy truváj rájönnöm, hogy a szipuzós aluljárós punkoskodás nem barátja a csajozásnak, ezzel a modernebb hangzással egyébként is könnyebben rezonáltam, és nem hittem azoknak, akik egy hamar kifutó divatirányzatnak gondolták. Több mint húsz év távlatából pedig végre elégtételt érzek: a fiatal előadók újra felfedezték a stílust, rajtuk keresztül az új generáció megismerte a klasszikus képviselőit is, miközben a régi rajongók is kitartottak kedvenceik mellett, így a pop-punk jelenleg népszerűbb, mint valaha. Ezt először New Yorkban tapasztaltam meg, amikor egész véletlenül úgy időzítettem az utazást, hogy lássam az Offspringet a Simple Plan és a Sum 41 társaságában, és ez a hármas simán megtöltötte a 15 ezres Jones Beach Theatert.

Felülmúlta önmagát az Offspring

Jobb formában van az Offspring, mint valaha Fotó: Europress/AFP/Ettore Chiereguini

Viszont arra nem fogadtam volna, hogy itthon nemhogy az Arénában, hanem a másfélszer akkora MVM Dome-ban lépnek majd fel, de akkora volt az érdeklődés, hogy a másodlagos piacon, a TicketSwapon könyörtelen harc ment az állójegyekért. Nyilván ebben szerepe volt annak is, hogy az Offspring Budapestre is magával hozta a Simple Plant, akik korábban nem egyszer bizonyították itthon, hogy önmagukban is képesek nyolc-tíz ezres közönséget összetrombitálni.

A kanadai banda a pop-punkon belül a pop felé húz, a Summer Paradise című slágerüket valószínűleg az is ismeri, aki csak plázákban hall zenét, a kezdeti években kaptak hideget-meleget a szcéna keményvonalasabb rajongóitól, de az idő őket igazolta.

És bár előzenekarként érkeztek, csaknem teljes értékű koncertet adtak: lenyomtak egy órát, a leghíresebb dalok mellé így befért pár ritkaság és maximális fordulatszámon pörögtek. Nem szenvedélybetegekből álló bandáról van szó, amikor interjúztam velük, akkor sör helyett valami vegán löttyöt szorongattak, közelebb vannak az ötvenhez, mint a negyvenhez, de olyan a kondijuk, mint a huszonéves sportembereknek, a dinamizmusukkal pedig ellensúlyozzák a jólfésültségüket.

Az Offspring pedig az a zenekar, amelynek felesleges már jó ideje új albumokat kiadnia, bőven írtak egy hosszabb koncertre való slágert, így egy-két friss dalt leszámítva úgysem fér bele több a műsorba. Ezúttal is így volt, bár a turné a nemrég megjelent Supercharged nevű albumuk címét viseli, csak két tétel került elő róla, a legutóbbi két korongról pedig zéró, de a többség úgyis a hőskorszak miatt érkezett.

És nem is kegyelmezett az együttes azoknak, akik szerettek volna kiszaladni a mosdóba vagy egy cigire, rögtön a Come Out and Play, az All I Want és a Want You Bad hármassal indultak, majd hasonló iramban váltották egymást a klasszikusok. 

Amikor pedig nem, akkor lejátszották Ozzy Osbourne emlékére a Paranoidot és a Crazy Traint, de ez sem olyan pillanat, amiről egy rockzeneszerető ember le akar maradni. Az Offspringnek egyébként ez a leglátványosabb turnéja, eddig azért nem fértek be a kedvenc öt punk-rock együttesem közé, mert ebben a műfajban azt szeretem, ha a frontember úgy mozog élőben, mint aki rengeteg kokaint szívott, Dexter Holland azonban általában csak lecövekelve áll, viszont legtöbbször a külsőségekre sem adnak sokat. 

Most azonban nyolc-tíz méteres füstokádó csontvázak jelentek meg, hullott a konfetti, a háttérben óriáskivetítőkön hol a zenészek, hol videóklipbetétek vibráltak, látványban felülmúlták a New York-i koncertet.

A többségében harmincas–negyvenes korosztályt így is nehéz volt mozgásra bírni. Szokásom, hogy a fináléban a pogózó tömeg morajlását kihasználva berongyolok az első sorokba, de a legtöbben katonásan álltak, mint a németek, így nem könnyítették meg a dolgomat, de csak sikerült bejutnom a magmába. Örömmel konstatáltam, hogy olyan fiatalok is megjelentek, akik még nem viccelik el a pogót.