Tóni meg Ákos a posványból

Mióta Andor László közgazdász egy napilapban – tudományosan összevetve a haladó és retrográd popmuzsikát – azt találta írni, hogy minden Kovács Ákosra jut egy Solymos Tóni, végképp megrendült a bizalmam a baloldali közgazdaságtanban. Ez a bizalom jó két évtizeddel ezelőtt kezdett megrendülni, amikor az egyetemen a pégé-tanárnőnk hoszszasan bizonygatta, hogy az a fegyvergyártás, ami a kapitalizmusban extraprofitot hoz, a szocializmusban ráfizetéses. Forrófejű lévén, vitába szálltam vele a nagyelőadóban, hogy ez azért mégiscsak nonszensz; miközben a teljes matematikus-évfolyam bölcsen (nálam mindenképp bölcsebben) lapult, és élvezte az ingyenszínházat. Ők tudták, amit tudtak; én viszont épphogy átcsúsztam félév végén egy kegyelemelégségessel. Azóta a baloldali közgazdaságtan egészen más irányt vett (lehet, hogy ez már nem is a harmadik út, hanem a negyedik vagy az ötödik), jelentősen közelítve a formális matematikához, különös tekintettel a szocialista extraprofitra. Ez legalább valami racionális elmozdulás – nyugtatgattam magam, lélekben hozzátéve: de tudománynak azért mégsem elégséges. Azonban a popzenét beemelni a tudományosság keretei közé, mint Andor László tette, inkább az irracionalizmusnak tesz engedményeket. Nem arról van szó, hogy mennyit lehet keresni egy CD-vel vagy egy koncertturnéval, hanem hogy egyes popzenészek mennyire képesek vagy hajlandók kiállni politikai és világnézeti meggyőződésük, esetleg kedvenc pártjaik mellett. Na, így került egy gyékényre Ákos meg Tóni.
Minden tiszteletem és becsülésem az Express együttes legendás vezetőjének, aki kétségkívül hitelesen megjelenít egy (előző ezredbéli) hangulatot és életérzést, hogy szinte a klasszikus presszók piros-fekete műbőr puffjait érzem a fenekem alatt; de hát – szerény véleményem szerint – Tóni Ákossal mégsem említhető egyazon hasonlatban. Össze lehet persze hasonlítani Zerkovitzot és Bartókot is (az előbbit kétségtelenül jobban tudták fütyülni anno a suszterinasok) – csak éppen semmi értelme. Ha ezzel a párhuzammal igyekszünk illusztrálni a polgári és nem polgári pártpolitizálás előadóművészek általi szerethetőségének, vállalhatóságának fokozatait, akkor bizony csak megerősödhetünk sejtésünkben: a magyarországi baloldali értelmiség egy többdemszkynyi mély kátyú fenekén vergődik. Magyarán úgy is fogalmazhatnék: a kreativitás érzékeny embereinek egyre inkább ciki, ha lélekben és valóságosan a mai, gyászos szellemi és gyakorlati teljesítményű kormánypártokkal kell a nyilvánosság színe előtt közösséget vállalniuk. Ezért aztán többnyire nem is vállalnak: inkább lapulnak, mint a bölcs matematikushallgatók annak idején az egyetemi nagyelőadóban. Így – ha valaki mégis szükségét érzi holmi demonstratív névsorolvasásnak – az első vonalból nehezen talál baloldali húzóneveket: a pop világában például többnyire be kell érnie a konspiratív villatulajdonos Korda–Balázs házaspár, a közszolgálati Lajcsi vagy a gyűlöletmentes Pa-Dö-Dö által képviselt zenei magaslatokkal.
Persze eszem ágában sincs afféle kétpártrendszert vizionálni a slágergyárak világában – igaz, nem is vagyok tanult közgazdász (nem kis részben a hajdani pégé-csömör következtében). Hagynám is a csudába a popzene világát – hogy Ákossal szóljak: ebben az ügyben ez volt „az utolsó hangos dal”. A baloldali értelmiség egyre mélyülő, mindinkább elhúzódó válsága azonban megér némi töprengést. Már csak azért is, mert féloldalas kultúra és erkölcs esetén az ország is félrebillen: a tisztességes és színvonalas jobboldalnak elemi érdeke a tisztességes és színvonalas baloldal. (Naivan azt hinné az ember, hogy fordítva is így van – csak tudnám, miért ugranak odaátról mégis bősz oroszlánként minden szerény javaslatra, amely a média- és kultúrviszonyok kiegyensúlyozását célozza a politikai térkép arányában?) Ezúttal nem a Munka Vörös Zászló Érdemrendjével kitüntetendő Nap-keltéről volna szó (bár ezúttal minden radikalizmusával együtt maradéktalanul egyet tudok érteni Kovács Zoltánnal, az Élet és Irodalom főszerkesztőjével, hogy médiamunkás ebbéli minőségében tartózkodjon állami kitüntetések átvételétől, s az állam se kísértse ilyesmivel az aktív médiamunkást). Vegyünk inkább a generális baloldali kulturális és erkölcsválság illusztrálására egy másik példát: Eörsi Istvánét.
Eörsi az SZDSZ alapító atyái közé tartozik, mindig ott nyüzsgött a párt felső régióiban, s kétségkívül azok közé tartozott, akik a saját állítása szerint liberális pártnak morális mércét is igyekeztek szabni. Személy szerint engem ugyan némiképpen zavart, hogy íróként határozta meg magát, midőn kemény pártpolitikai csetepatékban vett részt – az azonban kétségtelen, hogy Orbán- és Fidesz-gyűlöletének kifejezésére változatos irodalmi eszközöket is rendre bevetett. Most – a tarthatatlan Demszky- és Wekler-ügyek, illetve azok párton belüli opportunista megítélése miatt – elhagyta a pártot, s ez vitathatatlanul dicséretes dolog. Elismerést érdemel még akkor is, ha ezt már évekkel korábban (például a tocsikolás idején) illett volna megtennie az elvek kérlelhetetlen emberének; s dicséretes még akkor is, ha szomorúan kell megállapítanunk: ez egy olyan ország, ahol jobb híján egy exsztálinista lukácsistától kell leckét vennie a hivatásos liberálisoknak szabadelvűségből. Eörsi amúgy jelentéktelen ügynek nevezte Wekler állami háromszázmillióját meg Demszky ingatlangyarapodási és terepjáró-használati gyakorlatát – igaz, ilyen megengedő volt korábban a saját államilag támogatandó írói útiköltségeivel kapcsolatosan is. Nála azért fogyott el a cérna, mert a korrupciógyanús befolyással való kereskedést az SZDSZ törvényesnek ítélte, s nem foglalkozott annak erkölcstelen vetületével. Azaz összecsúsztatta a törvényesség és erkölcsösség fogalmát – s a Kiss Elemér-ügyből élénken emlékezhetünk rá, hogy ezt még a Gresham-lobbista Medgyessy Péter is megpróbálta kezdetben különválasztani, mondván: mindig azt a mércét kell egy konkrét esetben alkalmazni, amely szigorúbb. (Ha következetes volna, már meglehetősen kevesen lézengenének egy-egy kormányülésen.)
Eörsi (ki)lépése tehát első közelítésben kifejezetten erkölcsös. Második közelítésben azonban a kép árnyalódik. Levélbeli indokolása szerint ugyanis fenntartásai ellenére eddig azért nem lépett ki a pártból, mert „annyira megvetem a magyarországi jobboldal legtöbb vezetőjének és firkászának erkölcsi silányságát, gátlástalanságát és a magyar múlt legundorítóbb posványaiba süppedt korszerűtlenségét, hogy úgy éreztem: szükségem van arra, hogy szervezett keretek között is fellépjek ellenük”. Akárhogy is nézem, értelmezésemben ez azt jelenti: inkább kollaborálok a politikai és morális silánysággal, ha amúgy biztosítják nekem a gyűlöletbeszéd intézményes szabadságát. Ez a „legtöbb vezető és firkász” nyelvi fordulat meg azt mutatja, hogy ez a gyűlölet nem elszigetelt, hanem mániákusan elhatalmasodott. Sőt, „a magyar múlt legundorítóbb posványainak” megítélésében is egyoldalúan elfogultnak tetszik – Eörsinél egy Ságvári-emléktáblaavatás például feltehetőleg nem sorolódik ide. Ha cinikus lennék, azt is mondhatnám: a hiányolt szervezett keret egy író számára akár az írószövetség is lehetne, s nem kéne stiches pártokban blamálnia magát – de nem mondom. Inkább lássuk meg a baloldali értelmiség krízisének valószínű fő okát: ezt a közösségtudatot a közös ellenségkép sem képes már összetartani. Ezért kell beérniük Tónikkal Ákosok helyett…