Urológia

Történjék bármi, számomra már mindig Fazekas Róbert marad Athén magyar olimpiai bajnoka. Persze szívembe zártam Nagy Tímeát is a pengére vésett gyermeknevekkel, Igaly Diánát is az egész irigylésre méltó családjával, akárcsak Annus Adriánt a pólójára másolt lánykaarccal. Fazekas azonban más. Ő a magányos hős, aki elbukott. Vagy inkább elbuktatták. A magyar emberben persze ilyenkor fortyog az indulat – nekem például az elcsent aranyérem fél napra elvette a kedvemet még a magasztos olimpiai eszmétől is. Próbálom kívülről nézni az ügyet, de akkor is felháborító. Az olimpiai mozgalom hosszú története során csinált már néhány sikamlós, szégyenkezésre okot adó húzást: kibabrált jóravaló indiánokkal, négerekkel. Később mindig megbánta. Meg fogja bánni ezt is, de az örömünket már összemaszatolták, s egy kései rehabilitáció sem varázsolná oda a világ legjobb diszkoszvetőjét az athéni olimpiai dobogó tetejébe. Coubertin báró álmát legyőzte a lélektelen bürokrácia: nem az számít, ki a legjobb; hanem az, hogy ki tud gátlások nélkül többet vizelni egy kémcsőbe.
Fazekast úgy tiltották ki a versenyekről, hogy fel sem merülhetett a doppingolás gyanúja. Pontosabban volt egy nem hivatalos névtelen feljelentő levél Magyarországról, amely nemcsak nemzetkarakterológiailag állít ki rólunk szánalmas bizonyítványt a világ normális része előtt, hanem egy makacs közhelyet is cáfol: lám, ha mószerolni kell egy hazánkfiát, még az ékes angolsággal sem gyűlik meg a bajunk. Hagyjuk talán azt is, hogy mennyire komoly nemzetközi szervezet az, amely állítólag nem foglalkozik ugyan a névtelen levelekkel, viszont még egy embert beküld a meztelen bajnokhoz, hogy tíz centiről szemlélje a tesztvizelés autentikus voltát. Ami engem igazán érdekel, az az: hol vannak ilyenkor a máskor olyan harsány emberi jogvédők? Szerintük humánus eljárás egy olimpiai doppingvizsgálat, ha az őrült gyanakvás és a náci haláltáborok házirendjére emlékeztető szabályok emberi mivoltukban aláznak meg valakit csupán azért, mert merészelt valamiben a legjobbnak lenni a világon? Nem a középszer kicsinyes bosszúja ez a kiválóságon?
Képzeljék el ezt a helyzetet! Először is a győztest pucérra vetkőzetik. Ne tessék azzal jönni, hogy a régi görögök is ruhátlanul viaskodtak – ott a nézőtéren épp úgy nem lehetett nőnemű személy, mint a színházi előadásokon. Majd betelepszenek az aurájába, a legbensőbb intim szférájába. Még talán biztatják is, mint a kisgyereket: piss, piss… Ha nem megy, fenyegetőznek, hogy kizárják a legjobbat. Ha kevés megy, nem hajlandók megvizsgálni a vizeletet akkor sem, ha az amúgy technikailag bőven lehetséges. Egyszer egy fűrészpor agyú bürokrata megszabta a kvótát, és punktum. A bajnok van értünk, és nem fordítva.
Nem vitatom persze, hogy Fazekas is hibázott, amikor olimpiai bajnokként úgy viselkedett, mint egy király, s nem úgy, mint egy alattvaló. Botor módon azt gondolta, hogy a diszkoszvetés évezredek óta a legkarakteresebb olimpiai versenyszám, amely megérdemli a tiszteletet. Hát nem. A nemes versengés illemhelyi péniszversennyé degradálódott. Azt meg elképzelni sem tudja az ember, mi történne, ha (készültek ilyen öszszegzések) homoszexuális atléta nyerne.
Gondolkoztam, mi volna méltó válasz a méltatlanságra. Felfigyelne a világ, ha Schmitt, Aján és Gyulai testületileg lemondanának? Vagy be kéne perelni Rogge urat? Nyilván úgy vennék: a bolha köhög. Én mindenesetre saját célra átigazítottam az olimpiai himnuszt ekképpen: „Az Urológia vagy te, Sport…”