A Gyurcsány(i)-kormány

Mint nagy autópálya-építő vonul be Magyarország történelmébe – állította hátba döfött elődjéről Gyurcsány Ferenc tegnap a kormányprogramot ismertető parlamenti beszédében. Ugyan-ugyan. Egy összefoglaló munkában legfeljebb lábjegyzetben említik majd Medgyessy Pétert, kiemelve: ő volt a demokratikus átalakulás időszaka utáni első magyar miniszterelnök, aki ciklus közben bukott meg. Mi tegyük hozzá e képzeletbeli műhöz: gyengébb kiadású (!) Károlyi Mihályként tehetetlenül, akaratgyenge politikusként szemlélte jakobinus utódja puccsszerű hatalomátvételét. Károlyi persze történelmi kataklizmák idején vallott kudarcot, míg Medgyessynek többé-kevésbé konszolidált körülmények között törött bele a bicskája a kormányzás művészetébe. Gyurcsány Ferenc nyilván érzékelte, hogy valamilyen módon tisztáznia kell a viszonyát a ciklus első felét kitöltő kormánnyal. Ő ugyanis az első miniszterelnök 1990 óta, aki nem indulhat tiszta lappal, bajosan hivatkozhat az „elődök” nehéz örökségére. A kritika helyett a folytonosság hangsúlyozását s talán a kompenzáció kényszerétől hajtva a távozó miniszterelnök dicséretét választotta, így azonban nyitva hagyta a kérdést: miért is kellett kormányt váltani?
E viszony zavarossága tükröződik a parlamenti képviselők elé hányt, kormányprogramnak nevezett piszkozaton is. Elnagyolt ígéretekből most sincs hiány, a szöveg mégsem több, mint a Medgyessy-kormány programjának kilúgozott, lebutított második kiadása. A rostálással a nyilvánvalóan teljesíthetetlen vállalások jelentős részének terhétől próbál megszabadulni az új miniszterelnök, hátha nem veszi észre a trükköt a nagyközönség.
Különösen az utóbbi napok szereplései jelzik, hogy Gyurcsány Ferenc szisztematikusan, komoly háttérapparátusra támaszkodva készült a kancellárságra. Fellépései mondatról mondatra, gesztusról gesztusra aprólékosan kidolgozottak. A mediatizált tömegdemokráciákban egyébként nem ismeretlen politikai giccs lépett vele színre: a meghatottságtól zokogó édesanyával, az üres zsebbel induló legkisebb fiú utólag kreált történetével, valamint kimódolt, színpadias elemekkel, amelyek összességében mégis a hitelesség látszatát igyekeznek kelteni. Ócska színjáték, ripacskodás – legyinthetnénk, ám jó tudni: a háttérben profik dolgoznak, s láttunk már olyat, hogy elsöprő médiatámogatással egy nyilvánvalóan hazug történetet is el lehet adni. Valami hasonlóval próbálkozik tartalmi ügyekben is a koalíció: az, ami a programszöveg törmelékeiből egyáltalán összerakható, egy kőkemény neoliberális irányvonalat sejtet, amit ügyesen vontak be a baloldali demagógia populista mázával. A jövő évi költségvetés ezzel együtt sok, a baloldali fordulatban őszintén bízó, Medgyessy leváltását elsősorban emiatt elfogadó politikus, közéleti szereplő számára lehet majd kijózanító pofon. A szocialista derékhad mindenesetre még vakon követi végre meglelt vezérét, az utolsó esélyének tartja, ezért a brókerbotrány kapcsán is inkább neki hisz, mint a közokiratba foglalt dokumentumoknak.
Gyurcsány Ferenc egy okból már biztosan bevonul a magyar történelembe: ő a demokratikus köztársaság első miniszterelnöke, aki választói felhatalmazás híján kaparintotta meg a kormányrudat. Az, hogy bukott elődjéhez hasonlóan lábjegyzetként végzi, vagy kap néhány bekezdést, jelentős részben az ellenzéken múlik. Új emberhez új stratégia kell. Áder János tegnapi vezérszónoklata már ezt a felismerést tükrözte.