A posztmodern demagóg

Napjainkban, amikor a magyar balliberális sajtó vállvetve küzd az új miniszterelnök-jelölt kegyeiért (néha arcpirítóan szervilis stílusban), felvetődik a kérdés: vajon Gyurcsány Ferenc valóban egy merőben új politikai diskurzus megteremtésén fáradozik, vagy mindaz, ami e kérdésben hetek óta történik, csupán része a szocialisták királycsináló politikai bohózatának? Amikor augusztus végén kiderült, hogy az ország egyik legvagyonosabb embere a miniszterelnöki cím várományosa – akinek politikai pályafutása jóformán értékelhetetlen, hiszen ilyen neki jószerével nincs is –, a jobboldal egy nem elhanyagolandó része lottóötöst emlegetve elégedetten dörzsölte kezét, még egy fél évet sem jósolva Apró Piroska vejének a biztos bukásig. Később azért ennél kissé komplikáltabb lett a helyzet. Kiderült ugyanis, hogy Gyurcsány inkább hagyja, hogy ellenlábasai lebecsüljék őt, csak azért, hogy az ebből fakadó helyzeti előnyt azután később maximálisan kihasználhassa, hiszen Medgyessy Péterrel is pontosan ezt tette.
Gyurcsányt alábecsülni hiba lenne. Állítjuk, hogy a szocialisták augusztusi puccsa saját miniszterelnökük ellen abból a meggyőződésből fakadt, hogy Medgyessynek 2006-ban már nem lenne semmi esélye Orbán Viktorral szemben, és ezért mennie kellett. Természetesen az utóbbihoz nagyban hozzájárult az MSZP 2004. június
13-i európai parlamenti súlyos választási veresége is, de ők immár, jól bevált szocialista stílusban, alapvető pártstruktúra-változtatás helyett – ami azért elég sok politikusuk megélhetését veszélyeztette volna – egyértelműen a miniszterelnöküket tették meg bűnbakká, akinek pedig mazochizmusa, úgy tűnik, nem ismert határt. Nyilvánvalóan az sem zavarta őket, hogy Gyurcsány mint Medgyessy bizalmi embere és főtanácsadója elképesztően rossz politikai ötletekkel láthatta el főnökét, mint ahogy ezt az EP-választás eredménye szemléletesen mutatta. De azt, hogy valaki miniszterelnöki tanácsadóból maga is miniszterelnök legyen, példa nélküli a nemzetközi politikában is, illetve az volt egészen mostanáig. A miniszterelnök-jelölt most teljes elánnal egy új kommunikációs módszer bevezetésén fáradozik, amit talán egy kis leegyszerűsítéssel posztmodern demagógiának nevezhetünk. Miből is áll tehát a gyurcsányi demagógia? Egyrészt olyan arcpirítóan hamis állításokból, amelyek még köszönő viszonyban sincsenek a valós helyzettel, például hogy Magyarországon tombol a jólét, és ezt csak az áskálódó ellenzék, legfőképpen a nagy mumus és vetélytárs, Orbán Viktor nem ismeri el. Ugyanakkor nem sokkal később maga is farizeus módon elismeri, hogy tényleg van szegénység e honban, de a köztudatban az első állítás marad meg jobban, ahogy ezt már minden szociálpszichológus betéve tudja. A gyurcsányi képlet hasonló, amikor a külpolitika van terítéken. A miniszterelnök-jelölt szemrebbenés nélkül jelenti ki a beszlani iskolatragédia kapcsán, hogy a terroristák – úgy általában, ahogy ezt az amerikai elnök is kinyilvánítja – nem szabadságharcosok, hanem megrögzött gyilkosok, egyáltalán nem mérlegelve az ilyen súlyos állítások aktuálpolitikai jelentőségét.
Politikai elemzők egybehangzó állítása szerint a hamarosan létrejövő Gyurcsány-kabinet – a Medgyessy-kormánnyal ellentétben – sokkal inkább konfliktusvállaló csapat lesz, amit alátámaszt az a tény, hogy Gyurcsány máris olyan politikai retorikát használ, amely a már említett demagógiára építve elutasítja az ellenzékkel való érdemi együttműködést. Nyilvánvaló volt, hogy Gyurcsány nem vár a 2006-os választási kampányig; egy televíziós interjúban rögvest a Fidesz első emberére támadt, kezdetben burkoltan, később egyre nyíltabban („Orbán Viktortól meg kell szabadítani az országot” – fogalmazott a politikai igényeket készséggel kiszolgáló közszolgálati MTV Friderikusz-műsorában), talán az agg pártelnök, Kovács László nyomdokát követve, aki, mint ismert, politikai létének értelmét a jobboldali ellenzék szakadatlan pocskondiázásában (és az azokat követő jogerősen elvesztett pereiben) vélte megtalálni. Az agresszivitás és az arrogancia 2002-ben egyszer már sikerhez juttatta a szocialistákat, akik azt remélhetik, hogy ugyanez megismétlődhet 2006-ban is annak ellenére, hogy az erőteljes negatív kampányra épülő werberi politikai stratégia éppen az EP-választások alkalmával bizonyította nyilvánvaló tarthatatlanságát. Mértékadó jobboldali politikusok azonban még most is azt hangoztatják, hogy most nem lenne célszerű letámadni a miniszterelnök-jelöltet, inkább ki kellene várni az első száz napot. De a pesszimistább (és talán reálisabb) vélemények szerint ez olyan lenne, mintha az ókori Rómában arról győzködnék az arénában a keresztényeket, hogy azok a fránya oroszlánok talán nem is éhesek.
A Medgyessy elleni puccs ideje alatt és után feltűnő volt a Fidesz visszafogottsága, vezetőinek óvatos és mértéktartó nyilatkozatai. Ha a polgári párt stratégái úgy gondolták, hogy meg kell várni, amíg az MSZP rendezi sorait, akkor ez a taktika meglehetősen elhibázottnak tűnhet, hiszen a politikai szorítóban a megroggyant ellenfél felsegítése nem a másik öklöző, hanem a bíró dolga, akinek szíve joga rászámolni a kárvallottra. Gondoljuk el: ha a polgári kormány idején ilyen mélységű belpolitikai válság következett volna be, akkor vajon milyen stratégiát követett volna az akkori ellenzék és vele szimpatizáló szocialista–liberális pártsajtó? A rendszerváltozás éveinek tapasztalatai, az átpolitizált taxisblokád, a chartás tömegtüntetések, az 1994-es választások előtti katonai puccsal való fenyegetőzések alapján kijelenthető, hogy a baloldali ellenzék azonnali előre hozott választásokat követelt volna, mondván, hogy a polgári kormány képtelen az alkotmányos rend fenntartására, káoszt szít és veszélyezteti az ország nemzetközi megítélését – és így tovább. Ehhez hasonló hangok most még véletlenül sem hangzottak el a Fidesz berkeiből. Hogyan értelmezhető ugyanakkor Orbán Viktornak az a kijelentése, hogy az új kormányon a 2002-es Medgyessy-programot fogják számon kérni? Itt a probléma megint az, hogy a Fidesz vezetőjének politikai gesztusát a másik oldal dühödt ellenérzéssel fogadta. Ez a stílus, az úriemberi politizálás még Angliában honosodott meg a XIX. század végén, de a múlt században már a tömegpártok kialakulása miatt okafogyottá vált, és elnézve Gyurcsány szélsőséges, jakobinus-lenini stílusát, feltételezhető, hogy őt az sem fogja különösebben meghatni.
Mi lehetne hát a követendő stratégia, amellyel a polgári oldal sikeresen vehetné fel a versenyt a szocialistákkal 2006-ban? A kérdés talán provokatívnak tűnik, hiszen ma a legtöbb közvélemény-kutatás a Fideszt hozza ki elsőnek, meglehetősen nagy különbséggel az MSZP-vel szemben. A félreértések elkerülése végett azonban nem árt felidéznünk, hogy a 2002-es választások előtt is hasonló volt a helyzet. Akkor az MSZP felépítette Medgyessy Pétert, félretéve az anakronisztikusnak tűnő politikust, Németh Miklóst. Az elesettnek látszó, mindenki által alábecsült egykori titkos ügynök azonban jobban szerepelt a vártnál, és köszönhetően a fővárosi eredményeknek, akkor beváltotta a hozzá fűzött reményeket.
Most megint kitaláltak valakit, Gyurcsány Ferencet, aki ravasz és eltökélt, kiválóan improvizál és jeles debatter hírében áll, habár az utóbbit még nem bizonyította. Gyurcsány a polgári oldal számára valós és közvetlen veszély, de érdekes módon erre a problémára eddig csak a mindenki által már leírt Csurka István hívta fel a figyelmet. Csak egy olyan politikai stratégia lehet követendő a jobboldal számára, ami képes feltárni a gyurcsányi demagógia valós arculatát és leleplezni annak semmitmondó, üres frazeológiáját. Ez a nem könnyű feladat elsősorban a jobboldali értelmiséget kell hogy csatasorba állítsa, a polgári oldallal szimpatizáló médiumok erőbedobásával egyetemben. Csak így lehet remény arra, hogy 2006-tól a polgári oldal a birtokában lehessen az annyira óhajtott kétharmados többségnek.

A szerző politológus, egyetemi oktató