A tücsök

Aznap rosszkedvűen lépett a zsivajgó tanterembe öreg tanítónk. Egy ideig hátrakulcsolt kézzel sétálgatott a padok között, aztán fellépett a katedrára. A feleltetés réme lebegett az osztály felett. De egészen más következett, felemelt hangon azt mondta: „Gyerekek, ma kirándulunk! Sorakozzatok, indulunk a rétre. Van valakinél labda?”
Volt. A kis Kamenyáknak volt egy apró rongylabdája. Azt kergettük a közeli réten, volt, aki bíbictojás után kutatott a selymes fűben, volt, aki piócát gyűjtött a patakban. Amikor dél felé visszamentünk az iskolába, a tanítónk azt mondta, hogy mindenki írja meg néhány sorban az élményét. Milyen madarat láttunk? Melyiket kedveljük? Ez lesz a lecke.
Én a sikongató bíbicekről szerettem volna írni, sokan a pacsirtát választották, másoknak a fecskék röpte tetszett. A mindig borzas Faragó Pali volt a padszomszédom, óvatosan belekukkantottam a füzetébe. Döbbenten olvastam, hogy dolgozatának címe: A tücsök.
Kérdezgettem is aztán a szünetekben, hogy látott-e már tücsköt életében. Ingatta a fejét. „Nem láttam, de hallottam, milyen szépen muzsikál. A nagyapám házában is él egy tücsök!”
Meg is feledkeztem volna erről a kirándulásról, a kis Faragó tücskéről, de a véletlen úgy hozta, hogy én is találkoztam a tücsökkel. A háború után azt közölte velem levélben a mama, hogy vevő akadt a szülőházra, ha időm van, menjek haza, beszéljek vele, mert az ilyesmit férfiemberek szokták intézni.
Így történt aztán, hogy egy meleg nyári napon megérkeztem szülőfalumba, bezörgettem a mamához, aki könnyes szemmel ölelgetett. Beszéltem a vevőnek jelentkező tanyai parasztemberrel, meg is alkudtunk. A mamát felhozom Pestre, nálam lakik majd. A mama csak sóhajtozott, én is szomorkodtam, aztán vacsora nélkül, korán lefeküdtünk. Fáradt voltam, elnyomott az álom. Tücsökzenére ébredtem. Csendben felkeltem, és kiültem a gangra. Illatos, meleg nyári éjszaka volt. Sok-sok tücsök énekelt. Figyeltem, a miénknek merről érkezik a hangja. Alighanem a vén körtefa mellől, a mama kiskertjéből, ott lehet a fészke. Arra is gondoltam: talán megtudta, hogy kérdezése nélkül eladtam feje fölül a házat, és most azért perel, sír az éjszakában. Mert ez a ház nemcsak az én házam, hanem az övé is, neki is jussa van, itt él talán évek óta. Lehet, hogy már a nagyapa idejében is ő volt a ház tücske. Vagy őrzője akkor, amikor apát munkára hajtották a partizánok, a mamát lágerbe zárták, én pedig elmenekültem egy viharos éjszakán a magyaroknak ásott tömegsír elől. Akkor ő maradt itt egyedül, s vigyázott a házra. Biztosan a fiamat is ismerte, figyelte önfeledt játékát a nagymamával.
Az a szokás, hogy az eladott házból mindent elvisz a régi tulajdonos, az utolsó baromfit is, de a kutyát otthagyja. Az a házhoz tartozó jószág. És a tücsök? – gyötrődtem, s nem tudtam elaludni.
Ennek az éjszakának az emléke is elmosódott bennem. Amikor a bútorokat széthordták a rokonok, a kukoricamorzsolót és a rostát elvitte a szomszéd, megsimogattam a házőrző eb fejét, aztán kocsiba raktam a mamát, és elhagytuk örökre a szülőház területét. A kertet, a szőlőt, a gyümölcsöst, a fecskefészkeket, a galambokat. És a tücsköt.
Aztán nagy sokára egy éjszaka ismét arra riadtam, mintha hallanám annak a régi tücsöknek a hangját. Tűnődtem: mit is üzent nekem? Régi nyarakról meg egy kisgyerekről. Csakugyan a házat siratta, vagy csak én gondoltam így akkor szomorúságomban? Vagy azt kiáltozta folyton: „Nyár van! Nyár van!” Egy gyufadobozban elhozhattam volna, ha megkeresem, eléldegélt volna velünk a pesti lakásban, talán muzsikált volna is olykor éjszakánként: Nyár van! Nyár van!
De ott maradt a kiskertben a körtefa mellett, a nyár meg, lám, elmúlt, nyoma sincs már, a mama is meghalt, a fiam is, én pedig megöregedtem.
Lehet, hogy nem is a nyárról énekelt, hanem Babits egyik versének refrénjét sikoltozta kétségbeesetten: „Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!”
Olykor, ha fájdalmak gyötörnek, vagy a halálfélelem telepszik rám, ismét hallom síró hangját. Engem sirat keservesen az a régi tücsök.
Vagy csak a nyarat?