A túlélés napja

„Gyermekkoromban két fehér
gyertyát tettek keresztbe gyenge nyakamon
s úgy néztem a gyertyák közül,
mint két ág közt kinéző ijedt őzike.”
Babits Mihály

Elég korán szoktam indulni otthonról, hat, fél hét körül én már mindig bent vagyok. Közel van hozzám az iroda, metróval tizenöt perc. Persze ebben már a liftek is benne vannak, nem olyan könnyű feljutni a kilencvenegyedik emeletre. Előbb gyorslifttel megyek a hetvennyolcadikra, onnan egy helyi lifttel tovább. Korán reggel elolvasom az újságokat, New York Timest, Wall Street Journalt, közben megreggelizem, aztán hozzálátok a munkához. Addig tudok érdemleges munkát végezni, amíg be nem indul az élet, mert aztán elkezd csörögni a telefon, és vége.
– Voltaképpen mivel foglalkozol?
– Ez egy tervező és kivitelező intézet, ipari létesítményeket tervezünk, és a konstrukcióval is mi foglalkozunk. A fő profilunk erőművek tervezése. Jómagam most egy vízi erőmű tervezésén bábáskodom. Akkor reggel a New York-i irodában tőlünk úgy 130-an tartózkodhattak. Ez egyébként csak egy szatellitiroda, a cégnek összesen tizennégyezer dolgozója van.
– Voltam ott, emlékszem, kicsit el van kerítve mindenki, nem fallal, de önálló területe van mindenkinek.
– Így van. Aznap nagyon dolgoztam, mert már Magyarországra készültem, és át kellett adnom a munkákat. Annyira belemerültem, hogy például a robbanást, az északi épületbe csapódott repülőgép robaját – de ezt csak most mondom, mert akkor még nem tudtuk, mi az – nem is hallottam. Én csak arra figyeltem föl, mintha óriási kugligolyókkal gurigáznának alattam. Semmi mást nem érzékeltem.
– Nem is láttál semmi különöset?
– De igen, kinéztem az ablakon, az én irodámnak az ablaka nyugat felé esik, a Hudson felé, és az irodának is a déli részén van, tehát mondhatom, hogy a legtávolabb esik az északi épülettől. Az északi épület az egyes számú, mi pedig a kettes számú vagyunk, a déli. Ez később lesz érdekes. Az egyesben van, illetve hát csak volt a televízió-adótorony. Az egyes kapta az első repülőt. Kinéztem az ablakon, furcsa látvány volt, mintha egy óriási ünnepség résztvevője volnék. Füstöt láttam, millió apró nem tudom, micsodát, mintha az Isten egy hatalmas dézsából konfettit szórna. Elindultam az iroda keleti felébe, hogy a kollégákkal beszéljek, mi történt. Nem jutottam messzire, mert a keresztfolyosón már találkoztam velük, és az arcukról hihetetlen félelem tükröződött. Teljesen eltorzult arcok voltak. Nem tudom leírni, se előtte, se utána ilyet még nem láttam. Filmen se. Már fel voltak öltözve, táskával a kezükben tódultak kifelé. Mentem a tömeggel, és kérdezősködtem, mi történt. Persze ők látták a lángokat. Nem a becsapódást, mert az az északi oldalon történt. De látták, hogy ég valami. Akkor már mondogatták, hogy ez valószínűleg egy repülő volt. Nagyon erős kerozinszagot lehetett érezni. Az ablakok ugyan nem törtek be, nyilván a szellőzőberendezéseken át jött be a szag. Nekem nem volt szándékomban elhagyni az épületet, csak a kíváncsiság kergetett, mindenem ott maradt az irodában, a táskám, a zakóm. Nem gondoltam menekülésre. Közben odaértünk a liftekhez, minden szintről hat vezet le a hetvennyolcadik emeletre. Egykettőre leértünk, ott már nagy tömeg fogadott bennünket. Én valahogy elsodródtam közép felé.
– Nagyobb volt a tömeg, mint egy átlagos munkanapon?
– Sokkal nagyobb. Az emberek teljesen ellepték a széles folyosót, és ahogy odaértem, pont kinyílt a nagylift előttem. Ez az egyetlen, ami nem megy le teljesen, csak a negyvennegyedik emeletig. Ez csak azért jár, mert ott van egy kávézó, amit néha mi is használunk, akkor egy pillanatig vacilláltam, beszálljak-e. A többiek mondogatták, hogy az egyest nyomd! Arra gondoltam, hogy esetleg átállították, mert valóban, lemehet az egyesre is, de hiába nyomogattam. Fölmerült bennem, hogy talán jobb lenne várni, s a másik lifttel lemenni. Azon morfondíroztam, milyen hülye vagyok, fönt felejtettem a táskámat, zakómat, a táskában iratok, bankcsekkek.
– Akkor már gyaníthattál valamit.
– Enyhén szólva gyanítottam, mert én már ’93-ban átéltem egy ilyen rettenetes napot, amikor a pincében helyeztek el egy bombát, és akkor a kilencvenedikről kellett menekülnünk, végiggyalogoltam a lépcsőházat, körülbelül negyven perc volt, mire leértem. Akkor egy hónapra lezárták az egész komplexumot. Arra gondoltam, most is ez lesz, és ki tudja, meddig nem jutok hozzá az irataimhoz. Hogy mekkora butaságot csináltam, hisz nyugodtan viszszamehettem volna, gondoltam akkor. Már tudom, ha visszamegyek, most nem beszélgethetnénk. Szóval a negyvennegyedik emeleten vagyunk, mert persze a lift nem ment lejjebb.
– Még akkor sem féltél?
– Nem, mi úgy gondoltuk, csak a másik épületben történt valami baleset. A hangosbemondó is ezt ismételte: mindenki térjen vissza az irodájába, a probléma az első épületben van. Pánikra semmi ok, a kettes számú torony nincs veszélyben. Utólag ez rettenetes baklövésnek tűnik, persze honnan tudhatták volna, hogy pár perc, és mi is kapunk egy repülőt.
– Sokan visszamentek?
– Nem sokan, de a mi irodánkból is körülbelül tízen visszamentek. Elképzelhető, hogy a többi szinten is ilyen lehet az arány. Nem hibáztathatunk senkit, mert ki a fenének jut eszébe, hogy egy ilyen baleset történt, hogy egy gép beleütközött az épületbe, hogy szándékosan, arra meg még lázálmomban sem gondoltam volna. Még akkor is, amikor latolgattuk a helyi liftben, hogy mi történt, akkor is azt gondoltuk, egy kisebb gép megkarcolhatta a tornyot, nem egy Jumbo Jet, egy ekkora utasszállító.
Kitódultunk, akkor már tudtam, hogy vészhelyzet van, s hogy ilyenkor butaság liftbe szállni. Bármikor áramszünet lehet, ez történt kilencvenhatban is. Sőt a generátor is felmondta a szolgálatot, és bent rekedtek az emberek.
Szóval a negyvennegyedik emeleten én a liftezést befejeztem. Elég lassan elkezdtem gyalogolni lefelé, a lépcsőház gond, mert egy egy ilyen toronyban körülbelül huszonötezer ember dolgozik. Az épületben három lépcsőház van, mindhárom elég szűk, valljuk be őszintén. Inkább a liftek bonyolítják a közlekedést, mert ezek a gyorsliftek legalább kétszáz embert be tudnak fogadni. A kezdet kezdetén 58 másodperc alatt felröpítették az embert a földszintről a 78.-ra. Ma már azért lassúbb. Lelassították őket, mert pár hónappal ezelőtt volt egy súlyos baleset. A lift nem állt meg a 78.-on, hanem óriási sebességgel beleszaladt a liftház födémjébe, utána pedig lezuhant vagy húsz emeletet. Az egyik kollégámnak a hátgerince sérült meg, három csigolyája eltört.
Visszatekintve a kilencvenhármas esetre, óriási tömegek torlódtak fel a lépcsőházakban. Tűz esetén ezek úgy viselkednek, mint a kémények, a füst oda gyűlik össze. Ma már a felhőkarcolókat úgy tervezik, hogy a lépcsőházakat bizonyos túlnyomás alatt tartják, úgyhogy a füst nem veszélyes. Persze, ha működnek a berendezések. Ilyen gondolatokkal kezdtem lefelé gyalogolni. Bosszantó volt, hogy két eléggé testes hölgy lépdelt előttem. Nem akartam udvariatlan lenni, úgyhogy nyugodtan mentem utánuk.
– Nem volt tülekedés?
– Nem, nem, jó, hogy kérdezed. Meglepően kevesen voltunk. Talán azért, mert a felszólításra sokan reagáltak, és visszamentek, vagy az alsó szinteken esetleg még nem is vettek tudomást a szerencsétlenségről, mi a 91.-en voltunk, a másik épületben a becsapódás a 103.-on volt, tehát azon az oldalon elég sokan láthatták, hogy nagyobb a baj.
– Akkor lehet, hogy ez volt a szerencsétek.
– Valószínűleg, én azonban másban látom a szerencsémet.
Tudtam, hogy a feleségem kilencre ér be a munkahelyére, a becsapódás 8.48-kor történt, tehát az időpont miatt tudtam, hogy otthon már nem érem el, de még az irodájába nem érkezett be. Nem próbáltam elérni, tudtam, hogy még úton van. Hál istennek még a mobiljának a számát sem tudom. Én egy olyan pasas vagyok, aki utálom a mobiltelefont. De mindenáron értesítettem volna, hogy nyugodjon meg, a probléma nem nálunk van, hanem a másik épületben. Mivel tudtam, hogy nem érhetem el, nem mentem vissza telefonálni. Azt hiszem, többek között ezért élek még. Ő tudta, hogy a kettes számú épületben dolgozom, de mint később kiderült, a hírközlő szervek mindig azt mondták, hogy északi torony meg déli torony. Ő sajnos nem tudta, hogy az egyes az északi vagy a kettes. Én tudtam, hogy ő nem tudja, melyik toronyban dolgozom. Tehát, ha én úgy gondolom, hogy ő telefonon elérhető, az első reakcióm az lett volna, fölhívom, hogy megnyugtassam. Akkor rengeteg időt vesztettem volna. Isten tudja, mennyi időt csevegek vele, esetleg belemerülünk valamibe, nem kapok rögtön vonalat stb. Értékes percek vesztek volna el.
Tehát ballagtunk lefelé, és körülbelül a húszas emeleteknél lehettünk, amikor rettenetes dolog történt. Nem tudtuk, mi, akkor azt hittük, aláaknázták az épületet, de az az igazság, olyan hihetetlen érzés volt, és olyan hirtelen jött, semmire nem gondoltam, csak hogy megkapaszkodjak a korlátba.
– Mi történt?
– Óriási, földrengésszerű ingásba kezdett az épület, azt hittük, rögtön összedől. Valószínűleg pár másodperc volt, de örökkévalóságnak tűnt. És hogy ezt az épület már nem fogja kibírni. Mindenki a földre huppant. Szerencsére elkaptam a korlátot, és nem estem el. De a mozgás következtében kinyílt előttem az út. Eltűnt előlem az a két hölgy is, nem tudom, hová, teljesen nyílt utam lett.
– De a lépcső maradt.
– Igen. Potyogott valami, a világítás átkapcsolt, működött a vészvilágítási szisztéma, átkapcsolt a generátorra. Enyhe füstszag kezdett terjengeni. Amint ez a rettenetes földlökés megtörtént – mint később kiderült, ekkor csapódott be a második repülőgép, tehát nem is földlökés volt, hanem levegőlökés, ha pontosak akarunk lenni –, akkor én villámsebesen elkezdtem repülni. Nem lenne igaz, ha azt mondanám, hármasával szedtem a lépcsőket, nem. Repültem. Pár pillanat alatt megtettem azt a húsz emeletet.
Leértem a földszintre, érdekes módon nem láttam sok embert. Előttem szaladt valaki, de nem volt tömeg, nem láttam szinte semmit. Azért is kezdtem szaladni, mert amikor a füst kezdett beszivárogni, azt hittem, ez csak a kezdet. Ez még sokkal rosszabb lesz, és még hátravolt húsz emelet, hát nem akar az ember megfulladni. A földszinten automatikusan balra fordultam, és csak akkor fogtam menekülőre. Akkor gondoltam komolyan arra először, hogy valami rettenetes dolog történt, aláaknázták az épületet, ilyesmi.
A toronyból közvetlenül csak dél felé lehet kimenni az utcára, mert a másik oldalt körülveszi egy viszonylag alacsony épület és a plaza, ami egy szinttel magasabban van, tehát, ha ellenkező irányba futok, akkor a komplexumon belül maradok. Ott vannak az üzletek, bankok, éttermek, onnan lehet lemenni a metróba például, két metróvonal is átszalad az épület alatt, plusz egy harmadik befut a komplexum északkeleti sarkába. A legalsó szinten pedig Jerseyből jön egy vonat.
Én tehát bal felé fordultam, és ki akartam jutni az épületből a Liberty Streetre.
Igen ám, de ott már a kijáratot egy sárga plasztikszalaggal húzták át, jelezve, hogy nem illik arra menni. A rendőrség talán Magyarországon is használja az ilyen szalagokat. Nekem mindössze pár pillanatnak tűnt, de ezek szerint több pár pillanat lehetett, míg leértem, ha már a rendőrség is ott volt. Lehet, hogy volt tíz perc is. A lényeg, hogy ezek már lezárták a kijáratot, hisz a déli oldalról csapódott be a repülőgép.
Ott állt egy szerencsétlen, vékonyka fekete lány valamiféle egyenruhában, nem volt rendőr, nem is volt biztonsági őr, valami más. Az tűnt föl, hogy kezén egy áttetsző sebészgumikesztyű volt, és az ellenkező irányba mutatott. Megfordultam, és futni kezdtem. Azóta sem felejtem el a lány ijedt képét, az is eszembe jutott, lehet, hogy már ő sem él. Ijedt képpel mutatott, hál istennek nem vissszafelé, hanem derékszögbe. Talán emlékszel, ha az E-trainnel bejöttél Queensből Manhattanbe. Arra lettem irányítva. Itt viszont már tényleg tömeg volt. Elég sokan összegyűltek, és próbáltak fölmenni a lépcsön. Ami a tulajdonképpeni földszintre vezet. S akkor ott ki tud jutni az ember a Church Streetre. Ez egy nagyon nagy sugárút, észak felé halad a forgalom, legalább hat sávon.
Ide jutottam ki végül.
És ezt már tényleg nem fogom elfelejteni. A két kislány tekintetét, és azt a szürreális látványt, ami a levegőre érve fogadott.
Az utca túloldalán hatalmas tömeg ácsorgott. És minden egyes alkalommal, amikor kifutott egy személy, elkezdtek tapsolni. Későbbi elbeszélésekből és tévékockákból tudom, hogy az épületből kirepültek emberek, a légnyomás kivitte őket, vagy a tűzhaláltól való félelmükben kiugrottak. Az emberek nemcsak hogy tapssal fogadtak minden kirohanót, hanem fényképezgettek, nagy diskurálásban voltak, szakértőnek tűnt mindenki.
– Nem féltek?
– Nem. Álltak ott, néztek, mint a moziban. A két torony azért jóval meszszebb van onnan, ahol akkor álltunk.
– Csak volt.
– Hát igen, már csak volt. Még mindig jelen időben beszélek róla, nem tudom megszokni a múlt időt. Ne haragudj, ha jelen időben mondom. Tehát az emberek úgy érezhették, hogy teljes biztonságban vannak.
– S akkor még állt mind a két torony.
– Igen. Lángolt mind a kettő, de még állt. Borzasztó, de egyben fantasztikus látvány volt. Nem lehetett nem nézni. Ha féltek is, félelmüket legyőzte a látvány ereje.
Folytatjuk