Aaron (2.)

Szobám lett a bár, én meg a csapos. Hogy is lehetett volna másképp. Zötykölődtem ide-oda a világban, de Zotyát nem feledhettem. Nem is akartam elfelejteni. Friss volt a seb. Csak az ital gyógyította, az se sokáig. Minden kortyondi hozzám járt. Akit kevésbé kedveltem, annak több jeget tettem a whiskyjébe. Egy kivételével – ez ráadásul finn volt – mindegyiket szerettem a magam módján.
Aaron már ismerte autóstoppos halálunk történetét Katival, megkérdezte: Hallod még a hangját?
Hallom. Azt mondta, tavasszal kellett volna jönnünk, és tíz évvel ezelőtt.
Aaron módjával ivott, és csakis Passport Scotchot, skót, gabonából és malátából készült whiskyt. Én a legjobb amerikai kukoricapálinkákat, whiskeyt ittam. Jacket és Jimet. Na meg napi nyolc–tíz budejovicei sör, azaz Budweiser. A Budtól (rügy, bimbó) már rég ki kellett volna rügyeznem.
De hát ősz volt. Visszavonhatatlan, mint egy társadalombiztosítási kártya, amely ugyan munkavállalásra nem alkalmas, de jó az orvosnál vagy ha a csekket nem fogadják el a bevásárlóközpontban.
Sáná tová, mondtam Aaronnak Ros HáSáná-kor, vagyis a zsidó újév napján. Melyik évet is írjátok ti?
5749-et.
A hunok 6029-et.
Még mindig azt hittem, szabadságon vagyok, mert mielőtt elutaztam volna, leadtam a kiadómnak egy könyvet. Pedig egy író sosincs szabadságon. Ezt illett volna tudnom, ha mástól nem, magamtól. A színmű, amelynek jegyzetanyagát magammal hoztam, nem kívánkozott ki a fiókomból. Ha írtam, angolul írtam.
Voltak fordítóim is, nők, de velük nem volt szerencsém. Vagy nekik velem? Az első nem szerette a whiskeyszagomat, a másodikkal elkövettem azt a hibát, hogy lefeküdtem vele, a harmadik meg olyan volt, mint egy huszár őrmester.
Elkezdtem Aaron egy novelláját fordítani angolból. Az ő fordítója szelíd volt, munkás, de nem odaadó.
Az írás egyszerű nyelvében rejlő mélységek vonzottak, a világa meg hasonlított kamaszkorom szimbolista korszakára. Szerettem. Meg is kérdeztem Aaront:
Nem voltál te újságíró?
Dehogynem. Most is az vagyok, mondta, és elbámult messze, a sok kis híd által ölelt Iowa folyón túl. Tudod, a könyvek, mint a bor, az újságok meg, mint a víz.
Vizet mindenki iszik, mondtam.
Erről van szó, mondta Aaron. Egy jó hírlapban a nemzet beszélget önmagával. Megvakarta orrnyergét, mint aki sokat viseli az olvasószemüvegét, és visszament a szobájába. Sose tudtam, olvas-e vagy ír, mert töltőtollat használt. Elkezdtem olvasni a novelláját.
A Holt-tenger partján, ez volt a címe.
Egyszer, valamikor az időben, életének harminckilencedik évében Nachum Bialer ott hevert a homokon, annak a víznek a partján, amely mélyebben feküdt, mint bármely más víz a világon. Jobb keze a homokkal játszadozott, baljával egy uszadék fát ölelt át, melyet nyilván valami vihar vetett erre a kihalt partra. Mezítláb feküdt ott a perzselő, déli hőségben, és mélyeket lélegzett. Lassan, áthatóan, hogy a vér teljesen szétáradjon ereiben. Semmit se tenni, csak engedni, hogy testének minden porcikája lélegezzék, és meglelje a maga nyugalmát.
Ott feküdt hát a világ talapzatán, mint valami végtelen jelen idő az üres földön, szemben a víz arcán lévő ráncokkal. Alaktalan sziklák vették körül s ejtették rabul. Na, idáig, Bialer. Mintha a gyökerekhez jutottál volna. Az egész vidéken, itt körös-körül nyoma sincs életnek, Isten mégis ebből a földből teremtette a világot. Ez a föld teljesen védtelen volt – mentes még a fák zöld lombcsillanásától is. Hűvös szellő se járt erre, egyetlen virág sem üdvözölte az idetérőt – itt, négyszáz méterrel bármely civilizáció alatt. Ez volt az a hely, ahová Isten leszállt, és megítélte önmagát.
Hallgatta a saját lélegzetét. Egy kődarab a földön, minden múlt nélkül, meghalt és élt egy pillanat alatt. E pillanatban egész lénye átáradt a teljes és lassú levegővételbe. Körötte minden megszületett és meghalt egyetlen szempillantás alatt. Tekintete megállapodott a hegyen, és a hegy megszületett. Félrenézett, és a hegy meghalt. Egész lényében önmaga volt, de csak egy pillanatig. „Itt vagyok”, szólította meg Gooli. „Menj el, ne bosszants.” „Itt vagyok: itt, itt, itt.” „Hagyj magamra.” „De itt vagyok veled.” „Hagyj már.” „Ha jövök, az azt jelenti, hogy szólítottál.” „Nincs szükségem rád, hagyj magamra.” „Én mégis itt vagyok.” „Igen, tudom, nincs menekvés előled.” „Az én hibám?” „Nem tudom.” „Nem tudlak többé elhagyni, ezért van így.” „Mondtam már neked, szánj meg.” „Hívtál, vagy sem?” „Bár képes volnék rá, hogy ne hívjalak.” „Azt akartad, hogy megszeressem a gyöngeségeidet.” „Ez nem így van.” „Ó, de mennyire, hogy így van.” „Igen, így van.” „Én szeretni akartalak csupán, nem szánni örökösen.” „Tudom, Gooli.” „Nem ápolónővérnek születtem, Bialer.” „De te olyan erős asszony vagy, Gooli.” „Elegem van abból, hogy erős legyek.” „Egy csodálatos pillanatig valami újra jöttem rá.” „Mire?” „A mi bukásunk az én megvilágosodásommal kezdődött.” „Talán a te bukásod, nem az enyém.” „Az enyém a tied is volt, Gooli, az évek, amelyek elmúltak, nem hozhatók vissza. Kérdezd már, miért a megvilágosodásom kezdete volt az oka.” „Kérdezem.” „Mert a kudarc minden elképzelt siker alól fölmentett, és most úgy érzem, mintha lelkem visszatért volna a gyökerekhez. Nem csalom többé magam, téged, a fiút vagy a boldogságot. Végül te is csak olyasvalami voltál, amit becsaptam, mint minden mást, amivel megpróbálkoztam. De most könynyen lélegzem. Most én vagyok én, nem úgy, mint egész eddigi életemben. Eljutottam oda, ahova hiába is próbáltam nem eljutni. A kudarc egész életemben a lelkem küszöbén feküdt, csak soha nem jöttem rá. Mindent azért tettem, hogy őt becsapjam. De most betört hozzám, és fölfedte önmagát.” „Kicsoda?” „Ami eleve elhatározott volt, társam az anyaméhben, az én megváltó angyalom.” „A kudarcod?” „Életem állandó tapasztalata, ahogy most már látom. A kudarcom mostantól a sikeremmé vált, erőm forrásává. Min nevetsz?” „Te csak az önsajnálatod nagyságát gyónod meg most.” „Gooli, Gooli.” „Vagy hogy mennyire is szeretnéd, ha mások szánnának.” „Még most is?” „Gyönge legény vagy, Nachum Bialer.”
Túl a fogadón, a vörös turistabuszon és a két teherautón, amelyek bágyadtan parkoltak az üres országút mentén, nem messze a magas, málladozó sziklák fedte víztartályoktól egy férfi tűnt fel, aki a tenger felé tartott. A nap szemkápráztató, vakító volt. A férfi mély nyomokat hagyott a homokban, és a feje fedetlen volt. A nap nagyon forrón sütött. A férfi, aki nehezen taposta ki az útját, elérte a tengert, és akkor meglátta Bialert, aki kinyújtózva hevert egyedül a napon.
A férfi előrehajolt, és keresztbe tett lábbal leült Bialer mellé, aki a homokon feküdt a víz mellett.
„Blank – mutatkozott be a férfi kedvesen, mint aki barátságra vágyik –, így hívnak.” „Bialer – Nachum elég jól nevelt volt ahhoz, hogy fölfedje kilétét –, Nachum Bialer.”
(Itt előrelapoztam pár oldalt. Megdöbbentett a belső hang hasonlósága, de ez a Blank nevű férfi kicsit túl sok volt.)
„A családom fölbomlott, és én szeretnék itt dolgozni.”
„Áhá – mondta Blank megértően, és egy holtfáradt emlék lebegett át az arcán –, a feleség meg a gyerekek fönnmaradtak északon?”
Hallgattak.
„Miért nem megyünk, és iszunk valamit?” – kérdezte Blank.
„Na, menjünk.”
(Lapoztam megint.)
Nehezen lépkedtek a homokon, előttük hegyek, hátukban a nap. A heves hőség a földre lökte az eget, és a férfiak, akik ég és föld között gyalogoltak, nem jutottak levegőhöz.
A fogadó a homokon túl, az országút után feküdt. Rögtön tetőt húzott magára, és nem nőtt többet. Minden jármű itt tette le utasait. Csomagok nyíltak ki, pincérek cipelték a tálcákat, és egy szempillantás alatt minden utascsoport sáskahaddá változott. A fedett lugas minden ilyen látogatás után úgy nézett ki, mint ütközet után a csatatér. És ekkor bújt elő rejtekéből Weiss, nagy söprű a kezében, és vánszorogni kezdett az asztalok között, lassan, takarékos mozdulatokkal seperve a cementpadlót. Összegyűjtötte a szemetet, amely a legváltozatosabb formában öntötte el a lugast. Tekintete mélyén mégis élt egy rejtett láng.
„Ez Weiss” – suttogta Blank Bialer fülébe, mintha titkos bepillantást engedett volna abba, ami történni fog.
„Hogy végezte itt?”
„A fogadós örökölte az előző fogadóstól a lugassal, a tartályokkal, a tengerrel, a hegyekkel és a csöpögő vízcsapokkal együtt. Én Weissnek hívom, de a többiek Nagyfőnöknek nevezik. Ő maga nem törődik vele, hogyan szólítják. Olyan tudod-már-mi.
(Itt kicsit hochmecolós, körülményeskedő lett a történet, sokat lapoztam. Aztán…)
„Tudod, hogy Weiss miért olyan, amilyen? – magyarázta Blank Bialernek. – Mert halott. És tudod, miért halt meg? Elmondom. Mindenkinek az a sorsa, hogy legyen valami becsvágya, célja, ami uralkodik az élete fölött, igaz? Igaz. Szóval figyelj. Némely becsvágy elhalt benne, mert teljesült, némely pedig azért halt meg, mert reményvesztetten feladta őket. Eljutott abba az életkorba, amikor az ember kétségbeesésében feladja mindazon vágyait, amelyeket nem tudott addig beteljesíteni…” „Abban a korban, amelyben te is vagy, gondolom” – mondta Bialer. „Nekem semmi ambícióm nincs – szögezte le keményen Blank. – Mesélj nekünk a feleségünkről ott fönn, északon.” „Neki és nekem.” Weiss rámosolygott Bialerre. „Mit akar ezzel mondani?” – kérdezte Bialer. „Azt, hogy ő meg én egyek vagyunk” – mondta Blank. „Mindnyájan egyek!” – nyilatkoztatta ki Weiss. „Ki még?” „Te, fiam.”
(Lapoztam.)
„Az asszony bennem volt, és én benne voltam, és mindegyikünk a másik végzete volt.”
Bialer nem szólt. Az övé volt a harmadik hang, amely egész idő alatt titokban a másik kettővel összevegyült. Ahol kudarc van, gondolta, elrontott törekvések is vannak, álmok, amelyek nem jól vagy egyáltalán nem váltak valóra. Milyen célok hoztak engem ide? Nem, az én bukásom egészen másféle, ez nyilvánvaló. A létezésem kudarca ez, létemnek lényege. Semmi kétség: megéreztem volna, bármilyen életet élek is, bármilyen sikert érek is el. És ha nem? A sikerek elrejtették valódi magamat önmagam elől, bepólyáztak kényeztetéssel és illúziókkal. És ami nem bukás, az illúzió.
(Egyre többet lapoztam.)
Weiss ügetni kezdett nagy nehezen a homokon át, közben hadonászott a seprűből készült horgászbotjával, mint valami emelőcsigával az ég felé. Bialer megállt. Blank még továbbment egy darabig, de ő is megállt: előtte Weiss, mögötte Bialer.
„Elment horgászni – mondta Bialer. – Itt, ebben a holt tengerben, horgászni?”
A hegyek nem omlottak a földre, és a vizek nem dagadtak. Az alacsony víz megérintette az alacsony vizet, és semmi sem született. Valahol régi tüzek és kénkövek emléke úszott, de senki sem törődött vele, hogy összeszedje. Kivéve a könyveket, amelyek éppoly régiek voltak. A kődarabok, mint életdarabok – az összes nemzedéké, amely kővé vált, és megtagadta a halált. És így hullt rájuk az éjszaka, és így fog rájuk sütni a nap, így tovább, örökkön-örökké.
Nagyot nyújtóztam, átmentem a konyhába, és felpattintottam egy doboz sört, amelynek nyitóját egy amerikás magyar találta fel. Ittam. Aztán kopogtam az ajtón.
Aaron, be kéne vásárolnunk az ünnepre.