Érvekből és ellenérvekből egyik oldalon sincsen hiány. Legutóbb Chris Patten külügyi és Franz Fischler mezőgazdasági biztos szólt hozzá a disputához: míg előbbi a támogatók, addig az agrárbiztos – ha nem is az ellenzők, de – a tamáskodók táborát erősítette. Chris Patten szerint a török tagság számos előnyt tartogat az EU számára is: ezek közé sorolta például az emberjogi helyzet javulását Törökországban, a csatlakozással járó gazdasági és kulturális többletet, valamint Törökország egyfajta hídszerepét Európa és az arab világ között. Franz Fischler ellenben az Európai Bizottság tagjainak írott minapi levelében jóval borúlátóbbnak mutatkozott. Így például aggályait fejezte ki a török demokratikus reformok haladása kapcsán és rámutatott arra is, hogy egy esetleges török csatlakozás alapvetően megváltoztatná az EU mezőgazdasági és felzárkóztatási politikáját. Ez utóbbival egyébként teljes mértékben egyetért a brit Chris Patten is, akárcsak holland kollégája, Frits Bolkestein (az Európai Bizottság belső piacért felelős tagja), aki minapi nagy ívű beszédében szintén óvott attól, hogy az EU gondos előkészítés nélkül adja áldását a török uniós tagságra. A holland biztos a leideni egyetemen mondott beszédében (amelyben egyébként több párhuzamot vont az Európai Unió és az Osztrák–Magyar Monarchia között) úgy vélte, hogy az esetleges csatlakozásig Törökországnak még nagy változásokon kell keresztülmennie, s a belépésig alapvetően változtatnia kell identitásán is. Ugyanakkor egy 68 milliós ország csatlakozása magát az EU-t is nagyon megváltoztatja. „Törökország európai uniós csatlakozása után az EU egész egyszerűen nem folytathatja az eddigi mezőgazdasági és regionális politikáját, Európa ebbe ugyanis beleroppanna” – hangsúlyozta Bolkestein. (A holland politikus egyébként azt is mondta, hogy amennyiben felveszik Törökországot, akkor Ukrajnát és Fehéroroszországot is taggá kell fogadni, mivel ezek az országok „európaibbak Törökországnál”.)
Törökország és az Európai Unió egyébként éppen negyvenegy évvel ezelőtt, 1963 szeptemberében írta alá azt a társulási szerződést, amely a többi között a török csatlakozást volt hivatott előkészíteni. „Amint a megállapodás működése lehetővé teszi, hogy Törökország a római szerződésben rögzített kötelezettségeket teljesítse, a szerződő felek megvizsgálják Törökország belépésének lehetőségét” – állt az Ankarában aláírt dokumentumban. A közösségi kapcsolatok azonban a hetvenes években fokozatosan lazultak, az 1980-as államcsínyt követően pedig gyakorlatilag megszűntek. A kapcsolatok normalizálódása végül a nyolcvanas évek második felében kezdődött meg. Európában azóta is kisebb-nagyobb intenzitással folyik a vita az esetleges török EU-tagságról, bár a bővítési biztos az utóbbi időben több ízben is kifejtette abbéli álláspontját, miszerint Törökország státusa már nem vita tárgya. „Törökország tagjelölt. Ezt megerősítették az állam- és kormányfők 1999 decemberében Helsinkiben” – közölte egy ízben Günter Verheugen. Megfigyelők – és a török tagság támogatói – szerint amennyiben az EU decemberben nem mondja ki a végső szót, és megmarad a mézesmadzag-politikánál, azzal saját szavahihetőségét kockáztatja.
Már csak ezért is fontos lesz az az országjelentés, melyet az Európai Bizottság decemberben hoz nyilvánosságra. Verheugen egyébként Ankarában megígérte, hogy a döntés meghozatalakor figyelembe fogják venni a még nem teljes reformokat is. A bővítési biztos „tényszerű és tisztességes” jelentést ígért, ugyanakkor nem rejtette véka alá kifogásait sem, így egyebek között élesen kritizálta a házasságtörés elítélhetőségére vonatkozó törvénytervezetet, valamint a kurd kisebbség kulturális jogainak bővítését kérte az ankarai kormánytól.
Sajtójelentések szerint az Európai Bizottság októberi jelentése várhatóan kedvező lesz a török csatlakozás szempontjából, ám az időről időre fellángoló vita arra mutat rá, hogy a dokumentum pozitív következtetése még nem tekinthető elhatározottnak.
origo.hu
Főhősök nyomában – itt a legnehezebb irodalmi kvíz, csak a legjobbaknak sikerül hibátlanul kitölteni!
