Az egyik teremből a másikba korabeli, emberek szállítására használt marhavagonon keresztül vezet a látogató útja: 1945 és 1948 között, a hontalanság éveiben kétszázezer felvidéki magyart szakított ki otthonából a második világháború utáni kegyetlen népvándorlás. Két, fekete ünnepi ruhába öltöztetetett bábu – parasztember és asszonya – áll szemben a puskás, partizánsapkás katona figurájával, a stilizált hirdetőoszlopra ragasztott hirdetmények, rendeletek, levelek és újsághírek közt egy 1945-ös Magyar Nemzet arról számol be, hogy a Komárom megyei Köbölkúton és Muzslán 250 családot gyűjtöttek össze deportálásra. (Arról is szólt a hír, hogy 16 férfit agyonlőttek a katonák.)
A szlovák „földnevesítés” régi sebeket tép fel, hiszen Szlovákiában a jelenlegi földrendezés magán viseli az elmúlt kaotikus állapotok számos vonását. A parcellák megújított jegyzéke (ROEP) délen egy olyan befejezetlen tagosítási adatnyilvántartás alapján indult meg, amelyet 1939 és 1943 között a magyar hatóságok végeztek el. Az egyik földmérő mérnök – aki a csallóközi Gúta (Kolárovo) kataszterének földtulajdon-rendezését irányította a Polnouprav Kft. munkacsoportjának vezetőjeként – szarkasztikusan meg is jegyezte, mint azt az Otthon című lap múlt év október eleji riportjában olvashatjuk, hogy ebbe a bűvös körbe nem teljesen a saját elhatározásából került bele: a törvény olyan parcellák vagy részeik fölött rendelkezik, amelyekkel kapcsolatban rendezés után is számos jogi ellentét merülhet fel. Mindennek okát nem az eredeti magyar adatok hiányosságaiban kell keresni, hanem elsősorban az 1945-ös földreformtörvény végrehajtásának hivatali hanyagságaiban, amikor olyan magyar személyek földvagyonát juttatták a betelepült szlovákoknak, akik később, a lakosságcsere során sem kerültek áttelepítésre és a földjük nem volt elkobozva. (Parcelláik vagy parcellarészeik keverednek a kitelepítettekéivel.)
Gál Gábor szlovákiai magyar (…) parlamenti képviselő véleménye ezzel a gordiuszi csomóval kapcsolatban az volt, hogy bár a földnevesítés bonyolult folyamat, az átvilágítás nehézségeit nem annyira a nagy számú eredeti tulajdonosok, a „névtelen” Szabó 77 Jánosok okozzák, hanem az, hogy a szlovák fél rendezési szándékai nem őszinték. Példának felhozhatnánk Pavel Koncos mezőgazdasági miniszter 1999-es körlevelét, amelyben felhívta az illetékes hivatalok vezetőinek figyelmét arra, hogy a földrestitúciós ügyekben lehetőleg az annak idején juttatás – vymer – által földet kapók javára döntsenek. A vymeres papír a betelepülő szlovákok jussát bizonyítja, jöttek akár Magyarországról vagy Szlovákia északi részeiből. Simon Zsolt 2003-ban a mezőgazdasági tárca élén ugyan visszavonta elődje utasítását, de a jogsértés tényét senki sem mondta ki. Tekintettel arra, hogy a Csehszlovákiában elkezdett mindkét földreform lezáratlan maradt, s végleges tulajdoni állapotok nem alakultak ki, a most annyit vitatott 503/2003. T. t. törvényt sokan úgy tekintik, hogy a Dzurinda miniszterelnöksége alatti kormányok beteljesítik Benes elnök művét a magyarok földtulajdonának elkobzásáról. (A törvény által érintett, s ma is kérdéses tulajdonú hatszázezer hektár legértékesebb földjei – az erdőterületeket nem tekintve – zömmel a déli, magyarlakta vagy vegyes lakosságú járásokban találhatók.)
Vegyük hát szemügyre ezt a tulajdoni káoszt. 1950-től, a szövetkezetesítési kampány derekán a telekkönyvi nyilvántartás lényegében megszűnt, de a szlovák betelepültek újonnan megkapott földjeit még jegyzékbe vették. Az 1964-től a kartográfiai és geodéziai hivatalok által létrehozott jegyzékek – bár tájékoztató jelleggel az (egykori) tulajdonosok nevét tartalmazták – a tulajdonjog érvényesítésére jogilag nem alkalmasak – szól a hivatalos verdikt. A nevesítetlen földtulajdon visszaadását a törvény szerint elsősorban azok kérhetik, akik szlovák állampolgársággal és szlovákiai tartós lakhellyel rendelkeznek, s földtulajdonukat 1948. február 25. (a „februári győzelem”), azaz a kommunista hatalomátvétel után vesztették el. (Esetenként a hontalanság éveiben.)
Simon Zsolt szlovák földművelésügyi miniszter ez év julius 19-én adott nyilatkozata alapján a nevesítetlen földek ügye jogi szempontból még két másik csoportra is osztható. Nézzük az elsőt. Ezt azok alkotják, amelyeknél a kitűzött december 31-ei határidő rövidsége és a tulajdonosok illetve törvényes örököseik informálatlansága miatt számtalan hivatali, ügyintézési probléma merül fel. Sokan nem is tudnak arról, hogy földjük lenne Szlovákiában, vagy ha igen, hol keressék. Pedig amennyiben – éljenek Szlovákiában, Magyarországon vagy bárhol a világon – bizonyítani tudják, hogy a szóban forgó tulajdont nem kobozták el, hagyatéki végzés birtokában azt azonnal a saját nevükre írhatják, vagy megújíthatják tulajdonjogukat.
A másik csoport ügye még bajosabb. Az 1949-es Csorba-tói egyezmény joghatálya alá eső földvagyonok esetében nem rendezték a nevesítetlen földek tulajdonosainak mindkét országot érintő kárpótlását – jelentette ki Simon, s mosta kezeit. Hiszen kikre vonatkozik az 503-as, a nevesítetlen földek visszaadását kimondó törvény tiltó paragrafusa? Egyértelműen a lakosságcsere-egyezmény alapján kitelepített magyar állampolgárokra. Az ő földjeiknek és egyéb ingatlan- vagyonuknak értékét a többi magyar magánszemély tulajdoni követelésével együtt a Csorba-tói egyezmény alapján beszámították a magyar államra háruló, Csehszlovákiának fizetett háborús kártérítés öszszegébe. Mint Földesi Margit történész kutatásaiból tudjuk, a párizsi békeszerződés által előírt harmincmillió dollár – ami akkor horribilis összegnek számított – ellenértékének java részét ezek a csehszlovák állam javára átírt magánvagyonok és követelések adták. Csak érdekességnek jegyezném meg, hogy a Csorba-tói ügyletekről még 1985-ben is lezajlott egy egyeztetés a két fél között Prágában, ahol Magyarországot a külügyminisztérium részéről Kovács László, a pénzügyi tárca részéről Medgyessy Péter képviselte. Joggal lehetne kíváncsi a magyar parlament külügyi bizottsága és a közvélemény, mi is volt a célja ennek a kései egyeztetésnek? Vagy hogyan és mikor kerültek át az esztergomi érsekség ingatlanjai a nagyszombati érsekséghez?
A rendszerváltást követően ugyanis ismét felmerült a Magyarországra átkerült felvidékiek kárpótlása. Az Alkotmánybíróság állásfoglalásai ellenére az ügy a mai napig sem került az Országgyűlés elé, holott ha valaki ismeri ennek kulisszatitkait, azt vagy azokat – mint említettük – a mai kormányoldalon kell keresni. A legutóbbi törvényhozási határidő június 30-ra volt kitűzve, s a Szlovákiában hagyott, az 50 hektárt meg nem haladó nagyságú földek kárpótlását célozta volna. Ez eredetileg a csehszlovák fél kötelessége volt, de a magyar kommunista párt nagyvonalúan „elfeledkezett” az érvényesítéséről. Az utódpárt, a szocialisták sem voltak különbek, hiszen 1994-re a felvidékiekkel együtt a délvidékiek kárpótlási törvénytervezete elkészült, azonban a Horn-kormány megalakulásával az ügyet elfektették, vagy ahogy a monarchiabeli hivatali nyelv mondta, ad acta tették.
Úgy tűnik, hogy a szlovákok és a magyar utódpárt, a szocialisták egyek abban, hogy szó se essék kompromisszumok sorozatával elérhető megegyezésről, pedig valóban gordiuszi, egy-két törvénnyel aligha megoldható csomóról van szó. Ebben az esetben durván félreteszik az általuk nagy garral hirdetett európai értékrendet. Miért nem kárpótolja a magyar állam azokat a polgárait vagy utódaikat, akiknek nemzetközi szerződésekkel (Csorba-tó) okozott kárt? Miért nem vizsgálják meg alaposabban a szlovákok – holott kormányukban magyarok is ülnek – a benesi elnöki rendeleteket, amelyekre még mindig titkos Magna Chartaként néznek s vagyoni vonzatait a hatóságok és a bíróságok még ma is érvényesítik?
A kérdés költői lenne, ha nem nyúlnánk vissza 1968-hoz, a prágai tavasz idejéhez. A magyarok csehországi deportálásának rossz hírű emlékét akkor maga az ortodox kommunista Karel Bacilek is felvetette, aki a benesi magyarellenes politikának tevékeny részese volt a koalíciós időkben, s a csehszlovák Rajk-per – Slánsky és társainak pere – idején nemzetbiztonsági miniszterként élet-halál ura volt az országban. Bacilek 1948 májusában a Smena riportereinek elmondta, hogy a „törvénytelenségek nem 1948-ban kezdődtek, hanem már előtte, például a magyar kérdésben. Durván megsértették az elnöki dekrétumot, főleg a magyaroknak Csehországba való kitoloncolásával”. (Egész családokat – márpedig ezt tették – a közmunkáról szóló rendelet értelmében nem lett volna szabad elvinni.) 1968-ban lehetett arról beszélni, hogy mintegy ötvenezer magyart még a benesi rendeletek területi hatályát is túllépve kényszermunkára vittek Csehországban, ma alig. Pedig a kassai Krivánszky Miklós megszervezte deportáltak szövetsége hivatali idejének végén Havel elnököt is megkereste a kárpótlás ügyében (az elnök családjánál is dolgoztak deportáltak), majd nemrég Csáky Pál szlovák miniszterelnök-helyettest is (ő MKP-s lévén a kisebbségi reszortot is viszi a szlovák kormányban), mondanunk sem kell, sikertelenül.
De ugorjunk tovább az időben. A csehszlovákiai magyarság nagy öregje, Janics Kálmán 1991-ben ragyogó érveléssel élt a vagyoni elégtétel jogossága terén. Szerinte Nosek, a köztársaság belügyminisztere, amikor a lakosságcsere-egyezmény után, 1946. március 31-én kiadta azt a rendeletet, hogy a magyar lakossággal szemben betilt minden az 108/45. Sb. számú dekrétum alapján hozott konfiskálást, elvben megszüntette a vagyonelkobzást. A rendeletet ugyanis nem vonták vissza, ezért – így Janics – 1946. április 1-jétől minden bírói ítélet nélküli magyarellenes vagyonelkobzás törvényellenessé vált.
A kártalanítás tehát ettől az időponttól jogosult, nem pedig 1948. február 25-től. Miért ne lehetne ezt az 1991-es érvelést az Európai Parlamentben az anyaországi és a felvidéki magyar – a néppárti frakcióban egymás mellett ülő – uniós képviselőknek vitatémaként elővenni?
Zelenszkijék energetikai létesítményekre csaptak le + videó
