Kazincbarcikán voltam a minap, olyan beszélgetésfélén. Én mondtam a magamét, a kazincbarcikaiak meg kérdezgettek. Újságíró-olvasó találkozónak mondják az ilyet, az én dolgom ilyenkor az, hogy pár mondatban elmondjam a rögeszméimet, azután meg a nyájas hallgató kérdez mindenféléket, például hogy mi a véleményem Gyurcsány Ferenc várható trónra lépéséről meg az azt követő katasztrófákról. Nem könnyű kérdések ezek, én is csak álltam ott, hallgattam a helybelieket, akik átvészeltek már jégesőt, sáskajárást, Kádár-korszakot, Bokros-csomagot. Most meg jön a Gyurcsány…
Mit lehet mondani ilyenkor? Hogy tessék csak tűrni tovább, a sáskajárásoknak is gyors a kifutásuk, ez a kukkeros imitátor sem jut messzire? Aztán én is kérdeztem a helybeliektől, hogyan lehet ez a derék település ennyire vérbolsevik, a vezéremberek mindegyike kipróbált baloldali, állítólag olyan is van, aki látta Lenint (talán a mauzóleumban). Elgondolkodtató válaszok érkeztek, az egyik hozzászóló azt elemezte, hogy mélyek itt a kommunista gyökerek, cölöpöket vertek ide a Kádárék, esténként az Internacionálét kellett énekelni a fonóban, az óvodában meg Ságvári Endrét éltették, akit most szép reményű Hiller István ölelt a keblére, ha csak jelképesen is.
Megfogott ez az este, kicsit Ózdon éreztem magam, Diósgyőrött, Dunaújvárosban, Komlón… A félrevezetett munkásvárosokban, ahol annak idején igét hirdettek felkent emberek jólétről, internacionalizmusról, gyarapodásról. Aztán megdőlt Marx Tőkéje – a tőkét pedig elvitték zavaros tekintetű emberek. Az előadás után hosszan beszélgettem az ottaniakkal. Kapaszkodót kerestek. Fáradtak voltak. Csak panelokat mondhattam: lesz még szőlő, lesz még lágy kenyér…
origo.hu
Megtiltotta a budapesti Pride rendezvény megtartását a rendőrség
