Beolvasztók

k ö n y v e s h á z

Vincze Gábor dokumentumgyűjteménye elsőként tesz kísérletet arra, hogy a romániai magyarság második világháborút követő történetét a korszakban keletkezett iratok fényében mutassa be. A kötet a Maniu-gárdák 1944. szeptember 26-i szárazajtai mészárlásáról felvett jegyzőkönyvvel nyit s a DPA német hírügynökség 1989. december 17-i keltezésű, a temesvári eseményekről beszámoló tudósításával ér véget.
A könyv összeállítója által kilenc korszakra osztott időszak romániai magyarságpolitikájának kulcsszava a kontinuitás. Szinte teljesen mindegy volt, hogy a szocializmus építésének melyik szakaszát zárta le, illetve kezdte építeni a mindig tévedhetetlen kommunista párt, amely már 1953 januárjában megoldottnak nyilvánította a kisebbségi kérdést. (Ettől kezdve elméletileg már „csak” a valamiért mindig kiirthatatlannak bizonyuló apróbb hibák kijavításával kellett foglalkoznia.) Célja azonban végig világos volt: a kisebbségek minél gyorsabb és teljesebb asszimilálása. A kisebbségi kérdés kezelésével a szocialista Románia egyenes folytatója volt a királyság magyarellenes politikájának, legfeljebb a létező szocializmus gyakorlatának megfelelően – például az államosítás vagy az erőltetett iparosítás során – a felhasznált eszközök váltak még kíméletlenebbeké.
A közzétett dokumentumok másik tanulsága – s ez rendszerfüggetlen jelenségnek tűnik –, hogy Románia csak abban az esetben lazított a gyeplőn, ha éppen erős külföldi nyomás nehezedett rá. Amikor a bizonyítási kényszer elmúlt, például a párizsi békeszerződést követően, Bukarest azonnal megkezdte a korábbi „engedmények” visszavételét.
Miközben azonban az RKP román nemzetiségű vezetőinek viselkedése – nacionalizmusuk ismeretében – érthető, külön elbírálás alá esnek a magyar kommunista kollaboránsok. Kurkó Gyárfástól és Balogh Edgártól kezdve sorjáznak azok nevei, akik rendkívüli bátorsággal bírálták a magyar időszakokat, s egyetlen alkalmat sem mulasztottak el, hogy kifejezzék Nagy-Románia és a kommunista párt iránti lojalitásukat. Ilyen előzmények után másként látjuk meghurcolásukat, és legalábbis vegyes érzelmeket keltenek a hatalomból immár kihullott egykori kádereknek, Király Károlynak vagy Takács Lajosnak a beadványai, amelyeket a kommunista pártvezetéshez írtak a magyarság érdekében. E pártbürokraták bükkfanyelvén írott dokumentumokban is tetten érhető a haladó baloldal örökös kettős mércéje: miközben ellentmondást nem tűrően kritizálták az 1945 előtti „bűnös” múltat, találtak mentséget az épp jelen idejű nehézségekre. Vajon tényleg elhitte a Bolyai Tudományegyetem 1959-es felszámolásában aktívan részt vevő Takács Lajos rektor a román oktatási nyelvű Babessel való „egyesítés” hivatalos indoklását? S csak másfél évtizeddel később, 1975-ben döbbent rá, hogy a beolvasztás igazolása – miszerint az nem szolgál mást, mint „a diákok közti egyetértés, testvériség és barátság elmélyítését, valamint az anyagi alapok és kádertartalékok jobb kihasználását” – egyszerűen hazugság?
A határon inneni olvasók számára kiemelkedő jelentőségűek a román nemzetiségpolitika magyarországi megfigyelői által készített dokumentumok. Szinte fizikai fájdalmat okoz, ha beleolvasunk néhány követjelentésbe vagy tárgyalásokról készített összefoglalásokba. Döbbenetes például Kálló István bukaresti követ 1950. szeptember 21-i jelentése, amelyben elítélően számol be a „magyar többségű vidékeken” tapasztalható sovinizmus „határozott jeleiről”. Ami nagyjából abban állt, hogy szerencsétlen partiumi magyarok, amikor meglátták a magyar zászlóval díszített diplomatakocsit, megpróbálták kiönteni a lelküket a követnek és sofőrjének. Úgy tűnik, szegény Kálló elvtársat nem készítették fel arra, hogy a szatmárnémeti vagy a nagyváradi magyarok ilyen kérdésekkel „zaklatják” majd őt: „Miért nem lehet Budapestre menni? Igaz, hogy megnyitják a határokat? Igaz, hogy határkiigazítás lesz?” Még a jelentésben idézett „petrojeni”-i (magyar neve Petrozsény) munkás is a nagy drágaságra és a magyar–román ellentétre panaszkodott.
Szintén mindent elárul a román testvérpártnak az „ellenforradalom” leküzdésében nyújtott elvtársi segítségéért hálás Kádár-rezsim magyarságpolitikájáról Kállai Gyula államminiszter 1958. februári marosvásárhelyi beszéde. Ebből a székelyek megtudhatták, milyen jó nekik a szocialista Romániában, és milyen szerencse, hogy 1956-ban sikerült megakadályozni anyaországukban, hogy a magyar népre a „Horthy-féle elnyomásnál is súlyosabb fasiszta iga” nehezedjék.
A dokumentumgyűjteményt elolvasva még egy, a mai napig érvényes tanulság kínálkozik. Bukarest a tárgyalt korszakban is élénken figyelte a magyarországi történéseket, s azonnal kihasználta Budapest gyengeségét. Nem véletlen, hogy a román diplomáciai sikernek számító 1958. márciusi bukaresti Kádár-látogatást követően – amikor a lekötelezett MSZMP-vezető semmilyen formában sem vetette fel a magyar kisebbség helyzetét – Gheorghiu-Dej és köre úgy érezte, szabad kezet kapott. Amit követett többek között a Bolyai Egyetem, a Magyar Autonóm Tartomány felszámolása.
A könyv talán egyetlen hiányossága a szerkesztő azon vitatható döntéséből fakad, hogy a dokumentumokat rövidített formában közli, kihagyva belőlük egyes szószaporításnak ítélt részleteket.
(Történeti kényszerpályák – kisebbségi reálpolitikák, II. Dokumentumok a romániai magyar kisebbség történetének tanulmányozásához, 1944–1989. Szerk.: Vincze Gábor. Pro-Print Nyomda és Kiadó Rt., Csíkszereda, 2003. Ára: 2464 forint)