Fától az erdőt

Kapkodja a fejét ilyenkor az ember Erdélyben. Kapkodja ám Magyarországon is meg az egész Kárpát-medencében. Erdélyben, ebben a Romániához csatolt országrészben éppen két választás között az ország. Megvolt a helyhatósági, közeledik a törvényhozói. Mikszáth bátyánk dörzsölné a kezét: mamelukok és lézengő ritterek tucatjai vérzenének a honért, ha megkapnák az őket boldogító szavazatot. Az indulástól banán-köztársasági módszerekkel megfosztott Magyar Polgári Szövetség, az indulni sem szándékozó Székely Nemzeti Tanács hüledezve és kissé pipogyán figyeli a történéseket. Minden felelős ember számára nyilvánvaló: az őszi választásokon sem engedik megméretni őket. Függetlenként sem indulhatnak: a jelenlegi tervezet szerint bármely független jelöltnek az országos lakosság öt százalékát kell maga mögött tudnia. Képzeljék el azt a Vas megyei jelöltet, akinek Magyarország teljes területéről kellene ötszázaléknyi kopogtatócédulát szereznie. Na ugye, hogy nem?
Közben telik az idő, az autonómiához és a kettős állampolgársághoz oly kedvező nemzetközi klíma pedig egyszer majd csak elmúlik. A Székely Nemzeti Tanács kezdeményez egyedül népszavazást ez ügyben, és a románoknál hangosabban már csak az RMDSZ korifeusai tiltakoznak ez ellen. „Csak nem adunk lovat a románok szájába?!” – kérdi felháborodva Takács Csaba ügyvezető elnök, szervezetére jellemző, Medgyessy Péter-i stílusban. A román titkosszolgálat újabb és újabb fantomszervezeteket hoz létre, és a szabadelvű székelyektől (horribile dictu!) a székely székelyekig ütik fel naponta fejüket a román politikai élet trójai falovai.
A székelyek közben kimennek, kaszálnak, enni adnak a lovaknak és a családnak, elnéznek nyugat, az elveszített anyaország felé, és elmorzsolnak egy keserű káromkodást. Az anyaország pedig, az a Magyarország, amelynek tekintetében a szocialistákkal csak annyit értünk egyet, hogy többet érdemel (de szerintünk területileg is), nos, ez az anyaország most éppen tragikomédiába züllve próbál magának valamiféle miniszterelnökhöz hasonlót találni. A határon túliaknak persze ezzel kapcsolatban sincsenek illúzióik, régi vagy új kommunistáktól senki nem vár mást, mint amit a marhától illik: döfést. A Fidesztől, a nemzeti jobboldaltól és a nemzet mindenkori miniszterelnökétől még várna egyet-mást: határozottabb kiállást, nagyobb lobbit az autonómiáért, a kettős állampolgárságért.
És akkor még persze semmit nem szóltunk a Délvidékről, a szabadkai testvérekről, akiknek egyetlen balszerencséjük, hogy nem vízerőműveknek születtek, akkor talán Kovács László, e magyar külügyminiszternek aposztrofált energetikai biztos is gondot fordítana rájuk. Mert mit is érdemel egy olyan ország, amely szó nélkül tűri, hogy nemzettársait megalázzák, agyonverjék, kigúnyolják, s azoktól remél segítséget, akik maguk hóhérolják őket? Na igen, az előbb már mondottuk: többet érdemel. Ennek dacára is többet: több erőt, nagyobb gazdagságot, több embert és mindenekelőtt több hitet, bizakodást. Mert ez az egyetlen remény s az egyetlen kiút: a hit, hogy túléljük mélyrepülésünket, s egy napon majd anekdotákban emlékezünk meg az ezredforduló utáni évekről, amikor román ügynököktől vártuk az autonómiát, magyar ügynököktől a nemzeti újjáépítést és szerb ügynököktől véreink védelmét. Akkor majd nemcsak a fákat, a tilalomfákat látjuk, hanem az erdőt is mögöttük: a tizenötmilliós, növekvő és gyarapodó erdőt a Kárpátok gyűrűjében.
Ehhez azonban Erdélyben, Magyarországon, a Kárpát-medencében ritkítani kell. Nekünk magunknak: mert sem Brüsszelből, sem Washingtonból nem jön fejszés ember kivágni a fojtogató bozótot. A bozótirtást nekünk kell elvégeznünk: munka kell hozzá, kitartás és kicsit nagyobb elszántság. Hogy merjük magunkénak vallani az erdőt, hogy újra merjünk nagyobbak lenni. Aztán jöhet az újraültetés.