E társadalmi rétegből mi csak azokat látjuk, akikkel a közterületeken, a kapualjakban találkozunk. Maradék önérzetük olykor fellázad a hívatlan kérdezősködők ellen, s amikor már minden mindegy, a segítséget sem könnyen fogadják el. Ezért van különös jelentősége annak, hogy valamivel többet tudjunk róluk.
A Nyugati téri aluljáróban pezseg az élet. A jobb napokat látott, hatvan év körüli hegedűs Liszt Magyar rapszódiáját játszsza, gyűlik is tálkájában a forint. A hirdetőember ide-oda topog, a hátán lévő tábla felirata: Gondolkozz Európában! Egy másik kérés: Segítsetek, cipőre gyűjtök, mert ellopták. A látványpékség előtt csikkszedő gyűjtöget, tőle néhány lépésnyire tetoválószalont hirdetnek meg disznótoros pecsenyét. A fal mellett egy férfi és egy nő vackolta be magát, meg sem próbálnak felkelni. Másokat is látni embrió pózba kuporodva, koruk, nemük szinte megállapíthatatlan.
Paulus Alajos 1970 óta rendez dokumentumfilmeket. Számos alkotásával nyert díjat nemzetközi és hazai filmfesztiválokon. Tavaly télen két hónapra a legminimálisabb technikai felszereléssel leköltözött a Nyugati téri aluljáróba.
– Hogy is mondja alkotmányunk hetvenedik paragrafusa? Minden magyar állampolgárnak joga van a fizikai és mentális egészséghez. Szerintem ez a jog a fedél nélküliekre és ránk egyaránt érvényes, akik naponta ott megyünk el mellettük. Lehetne arról filozofálni, hogy miért jutnak emberek ilyen helyzetbe, de a hivatalok közönye, az álliberalizmus, ami mindezt szentesíti – mélységesen felháborító. Nem csupán én gondolom így, hanem azok a polgárok is, akik a filmben megszólalnak.
Abban, hogy a rendezőt bizalmukba fogadták, komoly szerepe volt Tomka Krisztinának. A fiatal nő a Katolikus Magyar Karitász vasúti szociális szolgálatának irányítója. A szolgálatnak a pályaudvar egyik oldalépületében szorítottak helyet, hogy meleg ételt, ünnepek előtt kis ajándékcsomagokat osszanak. A hűvösebb napok beköszöntétől kezdve különösen hosszú itt a sor, és bizony nemcsak az „aluljárósok” nyújtják a kezüket az adományért. Látni rokkantakat, hajlott korúakat és viszonylag rendezett külsejű, karján gyerekét tartó apát és anyát.
Ha legyengülsz, marad a flaszter
Még csak egy hónapja volt hajléktalan Krómer István, amikor az első felvételek készültek. Még volt ereje hetente egyszer elmenni fürödni, megborotválkozni és kimondani: nem akarja az utcán végezni. Még képes volt szégyenkezni és elfogadni a segítséget a Menhely Alapítványtól, hogy az igazolvánnyal rendelkező újságárusok közé tartozhasson. Szívszorító volt látni, ahogyan a pesti Broadway színházai előtt rótta a köröket, amíg el nem zavarták. A hatvankét éves férfi életéről annyi tudható, hogy eredetileg villanyszerelő volt, de értett az építkezéshez is. Vidéken foglalkoztatta egy vállalkozó, ott volt a szállása. De megbetegedett, legyengült, így nem volt tovább szüksége rá. Ha nincs munkád, nincs jövedelmed, ebben a korban véged – fogalmaz.
Többen mondják, hogy az alkalmi munkáknál, az építkezéseken szóba se állnak velük, mert látszik rajtuk, hogy nincs elég fizikai erejük. Vannak azért közöttük, akik eljárnak napszámba, egy-két napig bírják, aztán ismét a flaszter marad. Az is igaz, hogy sokan közülük alkoholbetegek, akik világos időszakukban legfeljebb néhány órás elfoglaltságra alkalmasak. És – mint egyikőjük önkritikával megállapítja – a hajléktalanok között is találni olyan fiatalokat, akiknek „jó” ez az élet.
Az éjszakai várost járjuk egy névtelen utcalakóval. Szakszerűen vizsgálja a házak előtti kukák tartalmát. – Vigyázok rá, hogy ne hagyjak rendetlenséget magam után, így a lakók már ismernek és nem szidnak. Egy fiatalasszony külön becsomagolja a fölösleges élelmet, üvegeket gyűjtök, kapok érte forintot – magyarázza, hozzátéve, hogy leleményesnek kell lenni, s akkor megmarad az ember. Egy másik férfi a betegségeit sorolja. Semmiféle jövedelme nincs, csak a reménye, hogy a folyamatban lévő nyugdíjkérelme sikerrel jár. Mint később megtudom, őt, mivel maga is akarta, az utcai gondozók bejuttatták egy kórházba, hogy amíg az első nyugdíjat megkapja, felerősödjön.
A nullától csak felfelé vezet az út – biztatja őket Zemlényi Zoltán, a Hoppárézimi szerzője, aki a film forgatásának idején éppen az aluljáróban árusította könyveit, így néhány hajléktalannal összebarátkozott. A fiatal férfi, aki tizenöt éves korában autóbalesetet szenvedett és testét, lelkét darabokból építette fel, a saját életének példáját és erről írt könyvét ajándékozta nekik. Akiket átölelt, talán kibotorkálnak a sötétből.
Eközben több ezer városlakó, akiknek az aluljárón kell áthaladniuk, a mosdatlanság átható bűzét érzi. Az aluljáróban szolgálatot teljesítő rendőrök jóakaratúak, de ez kevés ahhoz, hogy a magáról szinte nem tudó, saját piszkában lévő hajléktalant megpróbálják rendbe tenni. Az egyiket be is vitték a kerületi kapitányságra. – A közrendzavarásról a jegyzőkönyvet felvették, de az embert nem vették át – idézi a kudarcba fulladt kísérletet egyikőjük. Hasonló történetekről beszélnek azok is, akik a szomszédos üzletekben keresik a kenyerüket. Többször felhívták már a közegészségügyi veszélyre a figyelmet, de, mint hallhatták, joghézag esete áll fenn, egyelőre a tetvesség és rühesség nem számít járványveszélynek. Csak életveszély esetén lehet közbelépni – mondják egyesek, mások pedig azt kérdezik, ha köztéren agonizál valaki, az rendben van? A főpolgármester-helyettes asszony, Szolnoki Andrea, aki valaha orvos volt, a legnagyobb nyugalommal fejti ki, hogy mindenki ott teszi le a paplanját, és ott alszik, ahol akar. A liberális városvezetés ezt nem akadályozhatja meg és nem is akarja megakadályozni pusztán azért, mert vannak, akiket zavar a látvány – mondja. Azt pedig, hogy e szabadságnak melléktermékei vannak, egyszerűen nem tudja elképzelni. Jó neki.
A Magyar Máltai Szeretetszolgálat 1990-ben hozta létre első szociális intézményét, a hajléktalan férfiak átmeneti szállását. Azóta a fővárosban és vidéken kiépítették utcai szociális gondozó hálózatukat, bentlakásos otthont, éjjeli menedékhelyet, nappali melegedőt, befogadóházakat hoztak létre. A szolgálat ügyvezető elnöke, Vecsei Miklós azt mondja, nem tud az „íróasztalhoz ragasztva” dolgozni. Ma éppen úgy járja a várost, a vidéki cigánytelepeket, mint pályakezdő korában, amikor utcai gondozó volt. Talán ez a cselekvő részvét az oka, hogy nem veszítette el a derűjét, társaival együtt pontosan tudja, mi a hathatós segítség. A közeljövőben kerül a kormány elé az a dokumentum, amit az Egészségügyi, Szociális és Családügyi Minisztérium felkérésére a magyarországi hajléktalanságról és az ezzel összefüggő teendőkről készített.
Hol van a tisztes szegénység?
– Hol húzódik a határvonal a szegénység és a nyomorúság között? – kérdezem tőle.
– A szegénység eredendően nem negatív fogalom. A keresztény kultúrákban különösen nem. A háború előtt a szegénység azt jelentette, hogy valaki kemény munkával, de meg tudta teremteni magának és a családjának a legszükségesebbeket, és voltak további céljai. A nyomorúság állapota viszont az, amikor valaki úgy érzi, nincs már cél, nincs másnap. Ugyanakkor az is igaz, hogy azonos körülmények között valaki aránylag tisztesen tud létezni, más pedig iszonyatosan lesüllyed. A hajléktalan állapot az utóbbit tükrözi. E társadalmi rétegben megtalálható, aki egykoron orvos vagy tanár volt, és aki eleve reménytelenségbe született.
– Úgy értendő mindez, hogy valakiben egyszer csak összetörik valami, és nem akar többé semmit az élettől?
– Ez az állapot nem egy pillanat alatt jön létre. Nem létezik társadalmi előzmények nélküli hajléktalanság. Az emberi kálváriák még 15 év után is megdöbbentenek. Téves elképzelés, hogy a társadalomnak ezeket a mély sebeit a hajléktalan embereket ellátó intézmények összességükben meg tudják szüntetni. Nincs olyan csoda, hogy „kiemelünk” valakit az aluljáróból, bekerül az úgynevezett fapados szállásra, majd az átmeneti intézménybe, következik a rehabilitáció és a végeredmény egy öltönyös ember.
– Ez nyilván eltúlzott példa, viszont mi sok esetben csak a borosüveget, a cigarettát meg a taszító külsőt látjuk. Az első gondolatunk nyilván az, hogy valami elfoglaltságot csak találnának, miért nem akarnak dolgozni? Nincs ennek alapja?
– Mi úgy fogalmazunk, hogy az illető már olyan szinten van, hogy nem tud akarni dolgozni. Az első lépés mindenképp az elfogadó közeledés hozzájuk, hogy megnyíljanak, hogy pontosan ismerhessük problémáikat, milyen egészségi, lelki, szellemi állapotban vannak, és ehhez mérten mi a legsürgősebb teendő. Létezik a nyomorból táplálkozó hajléktalanság és létezik az is, amikor valaki valahonnan iszonyatosan nagyot zuhant. Szerencsésebb eset, ha vannak emlékképeik az előző életükből, mert ebbe bele lehet kapaszkodni, és együtt el lehet jutni a normális élethez közelítő szintre.
Mint Vecsei Miklós megjegyzi, az utcai gondozást végző különböző szervezetek szakmai, emberi közösségét megedzették az elmúlt évek. Összetartanak, kiváló információs hálózatot építettek ki. Az önkormányzatok jól felfogott érdekükből egyre nagyobb mértékben támaszkodnak rájuk. – Nem is hinném, hogy hány jóakaratú ember van, aki kész a segítségre, hisz sokakat bánt a kialakult helyzet – magyarázza Vecsei Miklós. Szavaiból az derül ki, hogy amit a város forgalmasabb pontjain látunk, csak a jéghegy csúcsa. A fiatalabb hajléktalanok tavasztól őszig a Budát körülvevő erdőkbe húzódnak. Köztük számos olyan volt állami gondozott van, akiknek semmiféle kapaszkodójuk nincs. A huzamosabb munkanélküliség nyomában fellépő elszegényedés folyamatosan termeli az utánpótlást. Ismer olyan cigánytelepeket, ahonnan a családfő a fővárosba jár, a „gazdag” kukákból teremti elő a család megélhetését. Sokan a rejtekben rosszabb helyzetben vannak, mint a nagyvárosi hajléktalan emberek egyike, másika. Az ő mentális és fizikai állapotuk sem egyforma. Akad közöttük, akiben még pislákol az akarat, és bizony van, aki már nem tudja kontrollálni a legelemibb biológiai szükségleteit sem. Természetes, hogy az a helyzet, ami a köztereken e körül kialakult, tarthatatlan – szögezi le Vecsei Miklós. A társadalom érthető módon megoldást sürget, de ezen nem segítenek látszatintézkedések, vagy a probléma erőszakos eszközökkel való elhazudása. A közvetlen életveszélyben a szabadságjogokra való hivatkozás nem állja meg a helyét. Hiszen ilyen alapon a beszűkült tudatú, nyílt színen öngyilkosságra készülőkhöz sem kellene a mentőknek, tűzoltóknak, pszichológusnak kivonulni. Az utcán élő hajléktalan embereknek előítéleteik vannak – sajnos, néha jogosan – a hajléktalanszállókkal szemben. De sokszor tapasztaltam, hogy amikor hosszú rábeszélés után – ezt hívom szelíd erőszaknak – igazi gondoskodást kap, és újra elhiszi, hogy ember, hogy szerethető, újra van értelme a jövőről beszélni. És ha ismét megtapasztalja, milyen lefürödve egy tiszta ágyban aludni, már megtettünk egy fontos lépést.
Létfenntartás mások „maradékából”
Olykor rádöbbenünk, hogy hiába szőttünk merészebb terveket, mert vannak, akiknek már csak az utcaseprés, a röpcédulázás a realitás. Mi hasznos munkának tekintjük a Fedél nélkül újság árusítását, azok számára, akik a kötöttségeket nem bírják, de ezt a tevékenységi formát örömmel végzik, és így némi pénzt keresnek. Ez nem koldulás, nem agresszív kéregetés. Miért ne lehetne az igazolvánnyal rendelkezőket épp oly munkavállalónak tekinteni, mint más rikkancsokat? Ha ezt a tevékenységet szociális munkásokkal együttműködve, a szabályokat betartva végzik, egy idő után alkalmassá válhatnak más feladatok elvégzésére is. Ha túl magasra tesszük a lécet, neki sem futnak.
Első hallásra furcsának tűnt Vecsei Miklós okfejtése, hogy aki a mások „maradékából” megtermeli a létfenntartását, bizony hasznos munkát végez. Nem lop, nem kéreget, nem tör be sehova, így küzd az életéért. A jobb negyedek környékein nem annyira az élelmiszer-maradék számít, hanem a tárgyak, amit kidobnak, kiselejteznek. Volt már példa arra, hogy a garázsát kiürítő tulajdonos a környékbeli hajléktalanokra bízta a lomtalanítást… Egy divatjamúlt rádió vagy egy kiszuperált fém alkatrész, ha el tudják adni, már hozzájárulás a létfenntartásukhoz. – Magam is megfordulok olyan piacokon, ahol megtűrik a hajléktalan árusokat. Olykor egészen használható tárgyakat varázsolnak elő a lomtalanításból. Jó lenne, ha ezt az árusítási formát legalizálni lehetne – ismertet meg Vecsei a hajléktalanság megélhetési fortélyaival, ami még a viszonylag derűs mozzanatok közé sorolható. Mert ami az országos állapotokat illeti, nem új keletű jelenség, hogy vidékről kisgyerekes családok kerülnek útfélre. A látlelet sajnos ismerős: tartós munkanélküliség, betegség, közműtartozás, kilakoltatás. A máltaiak egyik szociális programjának keretében Pátyon a sokgyerekes hajléktalan családokra is gondoltak, amikor szociális lakóházakat építettek számukra. És bizony a helyzet úgy diktálja, hogy más befogadó falvakat is keressenek.
Ez a jéghegy csúcsa 2004 őszén abban az országban, ahol „nagy és stabil a jólét”. Ám, ahogyan látom, a parlament meg a képviselőház közötti parkok bokrai mellett már megvetették takarókból, fóliákból épített kuckóikat a hajléktalanok. Jönnek és jönnek a város szíve felé, a nyári rejtekekből. Hiszen ahogyan a főpolgármester-helyettes asszony oly frappánsan megjegyezte: mindenki ott teszi le a paplanját, ahol akarja…
origo.hu
Franco Nero Herenden: egyedi porcelánszobrot kapott a világsztár
