Hogyan legyél humoralista (53.)

1941-ben születtem Csornán. Általános iskolába Kapuváron, gimnáziumba Pannonhalmán jártam, ott érettségiztem 1959-ben. 1959-ben beléptem a bencés rendbe. Teológiát végeztem Pannonhalmán 1959–64 között, 1964-ben felvételt nyertem az ELTE Bölcsészettudományi Karára. 1969-ben kaptam magyar-orosz szakos középiskolai tanári oklevelet. Egyetemi doktori dolgozatom a XVII. századi magyarországi unitárius énekköltészet témájából készült: egy addig ismeretlen kéziratos énekgyűjtemény feldolgozása. Diákotthoni nevelőtanár és gimnáziumi tanár voltam Győrött 1968–73 között. 1973-tól 1979-ig főapáti titkár voltam, tanítottam a Pannonhalmi Hittudományi Főiskolán és a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumban. 1979-től 1989-ig gimnáziumi igazgató voltam a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumban. 1989–1991: főmonostori perjel Pannonhalmán, ugyanakkor a Magyar Katolikus Egyház megbízott képviselője a Művelődési és Közoktatási Minisztériumban. 1991–1994: miniszteri biztos a Művelődési és Közoktatási Minisztériumban. 1994 októberétől Tihanyban élek, a Tihanyi Bencés Apátság elöljárója vagyok – lehet, meghökkentést okozok, de ez mind-mind (sajnos) messze nem én vagyok… hanem dr. Korzenszky Richárd OSB.
Jövőre lesz 950 éves a bencés apátság a Tihanyi félszigeten. Templomunk, miként a régi templomok, a felkelő naphoz igazodik. Az évszázadok során pusztulás és újjáéledés többször osztályrésze volt. Az alapító király, I. András sírja becses emlékhelye a magyarságnak. Az altemplom – a királyi kripta – egyik legértékesebb középkori építménye a mai Magyarországnak. A gazdag díszítésű barokk templom annak a korszaknak a tanúja, amely a pusztulás után az újjáéledésről beszél.
Miért építenek templomokat? Mert amióta ember él a Földön, mindig a végtelenre vágyik. Ennek a vágyakozásnak a kifejezője minden igazi művészet. A templom és a művészet elválaszthatatlanul összetartozik. A templom nem csupán művészettörténeti emlék. A templom messziről figyelmeztető látvány, hogy a földről tekintsünk föl az égre – még ezt is csak másolom szöveghűen Richárd atyától a pasztellfinom, szemet és szemüveget gyönyörködtető-megerőltető betűkkel megjelent díszes, kivételes eleganciájú ismertetőfüzetből.
„A HEGYEN ÉPÜLT VÁROST NEM LEHET ELREJTENI.”
(Mt 5, 14)
Az embernek igazodási pontokra van szüksége. A vár: biztonságot adó falakat jelent, védelmet. Fallal körülvéve nyugodt lehet odabenn az élet, akármi történik is odakinn. De a város is csak ideiglenes lakóhelye az embernek. Nemzedékek váltják egymást, fiatalabbak lépnek az idősebbek helyére. Őrzik a múlt emlékeit: köveket, oszlopokat, szobrokat, neveket, szokásokat. Azzal a tudattal, hogy a múlt a miénk –, s amit mi teszünk most, az is múlttá válik. Mert „nincsen itt maradandó hazánk, hanem jövendő hazánkat keressük”. (Zsid. 13, 14) A hegyre épült város figyelmeztető. Égre emelkedő tornyaival felkiáltó jel mindenki számára, aki elhalad alatta. A város köveit emberek építik. Kimunkált faragású kövek, művészi díszítések mindenütt arról beszélnek, hogy az ember „több annál, hogy csak jóllakjék”. De a várost nem a kövek teszik azzá ami, hanem az emberek. Az emberek, akik együtt vannak, élő kövek módjára, egymáshoz illeszkednek életükkel, munkájukkal, egész létezésükkel. Az emberek, akik közös úton járnak, s osztoznak örömben és bánatban.
A hegyre épült város, amely el nem rejthető, amely állandó figyelmeztető, lakói számára ajándék lehet. A lakók történelmet kapnak örökségbe, megszentelt falakat, hagyományokat. Lehet benne úgy élni, hogy nem vesszük tudomásul. Lehet úgy élni, hogy az előttünk járókról megfeledkezünk, s nem gondolunk azokra sem, akik a városra föltekintenek. Gondoljunk a zsoltárosra, aki városától távol kénytelen élni: „Jeruzsálem, ha rólad elfeledkezem, száradjon le a jobbom!” (Zsolt 137, 5)
Hűséges vagyok-e örökségemhez, az én városomhoz? Növelem-e a magam gyertyafényével városom világosságát? Izaiás figyelmeztet: „Oszd meg kenyered a szegényekkel, fogadd be a jövevényeket, adj ruhát a mezítelenre – és világosságod felragyog.” (Vö. Iz 58, 7, 10) – és vö. Korzenszky Richárd három, remekbe öltöztetett, Udvardi Erzsébet festményeivel ékesített Szentírás- „magyarázó”, bensőségesen vallomásos, töprengéses és tűnődéses sorozatából „A Te szavadra…” kötetével.
A templom belső tér, amely embereket gyűjt össze. Embereket, akik látni akarják a szépet –, embereket, akik keresik a csendességet –, embereket, akik föl akarják emelni a szívüket.
Találjon megnyugvást és békét mindenki, aki betér ebbe az Isten-házába! Álljon meg csodálattal azok műve előtt, akik a műalkotásokat létrehozták és megőrizték! Vigye magával a szépségnek élményét, amely azt hirdeti ezen a helyen is, hogy több és nagyobb a világ annál, mint amit szemünkkel láthatunk. Béke az érkezőnek, áldás a távozónak!
(A jövő héten – megint csak Richárd atya kalauzolásával – innen folytatom.)