(ki mibe lép bele…)

Én nem tudom, hogy azok a nagyszerű férfiak, akik hajdan megalapozták a szabad demokraták szürkeállományáról szóló híreszteléseket, miért tűnnek el szép sorjában a párt soraiból: Kis János, Tamás Gáspár Miklós, Hack Péter és legutóbb Eörsi István. Ha választ keresünk erre a kérdésre, először azt kell leszögeznünk: nem a forradalom falta fel saját gyermekeit, hiszen az SZDSZ-nek sem kellett forradalmat csinálnia, sőt inkább belesimulni tetszett a hatalomba, sok-sok lázadóból lett békés, ám jómódú csinovnyik és földbirtokos. A szabad demokraták szépen elfészkeltek. A fent említett urak pedig nem kipottyantak, hanem kirepültek a fészekből, amelynek melegét és illatát már nem érezték sajátjukénak. Ami mindebben igazán csodálatos: a fészek meg sem érzi hiányukat. A párt kissé sajnálkozva úgy viselkedik, mintha sohasem léteztek volna, mintha sohasem léptek volna be, vagy mintha még most is bent lennének. Kunczéra, Weklerre, Demszkyre továbbra is úgy tekint a liberális választópolgár, mint a nagy elődök eszméinek örökítőire: bár aligha tudná bárki megmondani, hogy valójában mit is képviselnek.
Eörsi István kilépése azonban számos homályos kérdésre választ adhat, mivel távozása alkalmából írt leveléből például világosan kiderül, hogy őt magát semmi más nem vezérelte eddig, csak a gyűlölet. A jobboldal iránti gyűlölet miatt viselte el pártja számos balfogását, eszmei hanyatlását és erkölcsi fellazulását. Ez a vélemény az után alakult ki bennem, hogy elolvastam távozását indokló sorait. Azt mondta volt, hogy korábban fenntartásai ellenére azért nem lépett ki az SZDSZ-ből, mert: „Annyira megvetem a magyarországi jobboldal legtöbb vezetőjének és firkászának erkölcsi silányságát, gátlástalanságát és a magyar múlt legundorítóbb posványaiba süppedt korszerűtlenségét, hogy úgy éreztem, szükségem van arra, hogy szervezett keretek között is fellépjek ellenük. Az utolsó ügyvivői testületi üléssel azonban elkezdődött a párttörténet új korszaka, és ebben az új történetben már nem tudok részt venni.”
Ezek szerint a Wekler-üggyel Eörsinél betelt a pohár, olyannyira, hogy a túlcsordulást már a jobboldal iránti mély megvetés és gyűlölet sem akadályozhatta meg. Ha valaki valakire vagy valamire azt mondja: „megvetem”, ezzel önmagát magasabb erkölcsi szférába helyezi. Eörsi tehát már-már éteri lény magasából tekint le ránk, jobboldaliakra, többnyire undorodik tőlünk, s immár arra kényszerül, hogy „szervezett kereteken” kívül lépjen fel a „magyar múlt legundorítóbb posványaiba süllyedt” korszerűtlenségünk ellen. Felsőbbrendűsége onnan származik, hogy ő úgynevezett haladó értelmiségi, aki lépést tart a korral. Magas erkölcsiségét épp most bizonyította be, mikor is a szintén haladó (és talán még nála is korszerűbb) Wekler ügye-baja miatt otthagyta a szabad szellem szervezett kereteit, ahová egykor boldogan belépett, s magányos farkasként harcol tovább a jobboldali silányság és gátlástalanság stb. ellen.
Van számára egy megfontolandó ajánlatom. Olvassa végig elfogulatlan szemmel (ha nem unja) saját életművét, mondjuk Sztálintól napjainkig, akkor talán ráébred, miként vezet el a talpnyalásig is élő dicsvágy az egyetlen lehetséges önkifejezési formáig: a gyűlöletig, amely önhittségből, gátlástalanságból és a másik iránti megvetésből táplálkozik. Egyébként – dühkitöréseiben – egy szánalmasan hoppon maradt, esendő lénnyel találkozik majd, aki mindent elkövet, hogy önmagát kiemelje a szürke tömegből. Rájön, hogy tehetségét a szüntelen frusztráltság, szorongás és harag felemésztette, szürkeállományát fölfalta az idő, miként az SZDSZ-ét. Életművét csak egy módon mentheti meg, ahogy most tette, erkölcsi felülemelkedését hangsúlyozandó, kilépett pártjából. Ezúttal azonban még nagyobb vakmerőséggel és még szilárdabb erkölcsiséggel kell eljárnia: önmagából kellene kilépnie.
Ez a tett persze egyedülálló lenne a haladó értelmiség történelmében, s véglegesen a jobboldali posvány fölé emelné. Hogy mi lenne az SZDSZ porhüvelyével, ha legendás és kevésbé legendás figurái mind hasonlóképpen járnának el, én nem tudom…