Közép-Európa nagy utat járt be az elmúlt negyed században. A Szolidaritás színre lépésekor talán még önök is csupán reménykedhettek abban, ami aztán úgy tíz év múlva bekövetkezett. Ekkor viszont alighanem arra nem gondolt komolyan senki, hogy térségünkben még másfél évtized múltán is ennyire kísért majd a múlt…
– Ez így van. A kommunizmus még mindig erősen rányomja bélyegét országaink életére, már csak azért is, mert e rendszer miatt akadt meg évtizedekre a gazdasági, társadalmi és civilizációs fejlődés. Ez azért fontos, mert így egész egyszerűen hiányzik egy sor, a demokratikus berendezkedésben elengedhetetlen tulajdonságunk, megszokásunk. Ez a régió azonban korántsem olyan egyszínű, mint ma első pillantásra látszik. Egy, az első világháború előtt rendkívül sokszínű térségre húzták rá a közös kommunista egyenzubbonyt. A mi örökségünk azonban különböző rétegekből áll, melyekből a rendszerváltás előtti romboló beidegződések blokkolják az összes kezdeményezést.
– A különbségekről beszélt, amelyek valamelyest már a közelmúlt továbbélésének intenzitásában is érződnek, így Csehországban tört meg talán legjobban a pártállami elit, s nem lehet egyenlőségjelet tenni a lengyel és a magyar posztkommunisták közé sem, az átalakulás hasonlóságai azonban jóval szembetűnőbbek.
– A négy úgynevezett visegrádi ország eleve kiválik a széles értelemben vett régióból abban a tekintetben, hogy itt másokétól eltérő hagyománya van az ellenállásnak, amely teljes mértékben különbözik például a balkáni országok gyakorlatától, nem is beszélve Ukrajnáról vagy Belorussziáról. Főként azonban Magyarország és Lengyelország az, ahol nagyon hasonló módon történtek a dolgok.
– Igen, a hasonlóság a rendszerváltás azon paradoxonában is kitapintható, hogy mindkét ország posztkommunista elitjét mintha jobban szeretné a Nyugat, mint a másfél évtizeddel ezelőtti fordulat győzteseit, a jobboldalt. Még akkor is így van ez, ha Millerék azért harcosabbak, mint magyar elvtársaik.
– Ez két okra vezethető vissza. Az első, hogy az Európai Unió államaiban egyáltalán nem helyes módon, de az a sztereotípia él, hogy országaink nacionalisták, ami valamilyen szinten veszélyes dolog. Ha tehát a franciák vagy a németek odafigyelnek a nemzeti érdekeikre, azt rendben lévőnek tartják, de ha Lengyelország vagy Magyarország teszi ugyanezt, az már gyanús. A másik ok, hogy a magyar vagy a lengyel posztkommunisták sokkal simulékonyabbak jobboldali politikustársaiknál, amit a Nyugat pragmatizmusként értékel. Így aztán könnyebben zöld ágra tudnak vergődni például Schröderrel, mint például Orbán Viktor. Valamilyen értelemben ugyanis hasonló nyelven beszélnek, jobban megértik egymást. Ezzel szemben a magyar jobboldalról homályos nacionalista képzetek élnek a nyugatiak fejében, míg a lengyelekre a klerikalizmust sütötték rá.
– Ez a simulékony, a múltból tovább élő mentalitás tehát egyelőre legalábbis szalonképes lehet politikai szinten, az egyéni kezdeményezések hiánya ugyanakkor máshol visszaüt, hiszen eleve versenyképtelenné teszi az átlagpolgárt az unió teremtette kihívásokkal szemben…
– Ez megint csak így van, hiszen miközben az Európai Unió érezhetően „kedveli” a jól kezelhető posztkommunista politikusokat, addig a társadalomra a kiélezett versenyhelyzetben súlyos teherként nehezedik ez a fajta magatartás. Egyedül talán a fiatal generációk képesek megfelelően kihasználni az unió nyújtotta lehetőségeket. Nagyon sokan vannak például külföldön ösztöndíjasként. Ők a legfelkészültebbek az új kihívásokra, s közülük a tehetségesebbek már most európai színvonalon vannak.
– Mindkét országban érdekes folyamatok zajlanak a kormányon lévő, ám láthatóan mély válságot átélő posztkommunista baloldal körül. Szociáldemokrata átalakulásról hallani itt is, ott is, s Lengyelországban Borowskiék kiválásával ez a vita már pártszakadáshoz is vezetett. Mennyire valós azonban ez a megújulási törekvés? Van-e igazi tartalma, vagy újabb hatalomátmentési kísérletről van csupán szó?
– A lengyel baloldal nagy elszántsággal vette át 2001-ben a hatalmat, nem tudták azonban megoldani sem az ország előtt tornyosuló gazdasági, sem pedig a társadalmi problémákat. Ráadásul komoly korrupciós és politikai botrányokba keveredtek, ezért aztán drámai módon lezuhant a párt, a Leszek Miller vezette SLD, a Baloldali Demokratikus Szövetség és a kormány támogatottsága. Marek Borowski kiválása és a lengyel szociáldemokrácia megalakítása először is egyfajta reakció a hihetetlen népszerűségvesztésre, másrészt válasz a Leszek Miller által elkövetett hibákra. Millernek annyira erős volt a helyzete, s oly későn jöttek a pártban a változások, hogy Borowski már nem bírt ott maradni. S csak ezután, a harmadik helyen említeném a szociáldemokrata átalakulást. Sajnos Borowski e téren nem volt sikeres, elsősorban azért, mert a szervezeti struktúrák a posztkommunisták kezében maradtak. Tehát kivált egy csapat az SLD-ből, amelynek most az alapoktól kezdve kell új pártot építenie. Nincs hátországuk, a jövő évben lesznek a választások, s így nagyon nehéz lesz gyökeret verni. Már csak azért is, mert a baloldal megmentését szem előtt tartva Aleksander Kwasniewski államfő is arra próbálja rábeszélni őket, hogy közös listát indítsanak. Az SLD és az új párt támogatottsága együttesen is nagyon alacsony, hiszen mindegyikük az ötszázalékos küszöb körül mozog.
– Mindebből az rajzolódik ki, hogy a valódi szociáldemokrata átalakulásra egyelőre még Lengyelországban is várni kell, s a generációváltás, hogy úgy mondjam, kihalásos alapon megy.
– Így is fogalmazhatunk. Ötven–hatvan éves emberek vezetik most a baloldalt, és egyelőre nem akarnak nyugdíjba menni. Ezzel egyidejűleg Borowski csoportja még gyenge ahhoz, hogy hatásos politikai erőt tudjon képviselni. Az történik tehát, ami korábban, amikor az SLD szétverte és blokkolta a baloldal számára képezhető alternatívákat. Ilyen lehetett volna a Munka Uniója, amely felerészben egyáltalán nem posztkommunista, ám koalíciós partnerré degradálva négy százalék körüli a támogatottsága, s önálló politikai erőként nem létezik. Összességében elmondható, hogy a magyar és a lengyel politikai fejlődés hasonló utakon halad, valójában egy lényeges különbség tűnik szembe, mégpedig az, hogy a magyar a jobboldal erősebb, és van karizmatikus vezetője.
– Ha a baloldalról elmondtuk, hogy simulékony volta miatt a Nyugat kedvence, ám valójában messze van az európai baloldal színvonalától, akkor mi a helyzet e tekintetben a jobboldalakkal?
– A magyar és a lengyel jobboldal is többségében jól működő, normális politikai pártokból áll, még ha azok egyes vonásaikban különböznek is a nyugati sztereotípiákban élő jobboldaltól. Meg kell azonban jegyezni azt is, hogy nálunk ott van e térfélen az Európa-ellenes, nacionalista s bizonyos mértékig klerikális Lengyel Családok Ligája is, amelyről mindez nem mondható el.
– Ön is szóba hozta a rendkívüli módon megerősödött EU-szkeptikusokat. Lehet-e majd nélkülük kormányozni?
– Tény, hogy a jobboldal a várható győzelem után nehezen fog majd kormányt alakítani, ennek legfőbb oka azonban talán nem az lesz, hogy a populista euroszkeptikusok túlnyerik magukat. Ők ugyanis közvetlenül az EU-csatlakozás előtt és után voltak a csúcson, s már most esik a népszerűségük, a várt öszszeomlás ugyanis elmaradt. Ráadásul a falu, a vidéki Lengyelország igazán csak most fogja megérezni az uniós dotációt, készpénzt fognak kézhez kapni, ami nagy előrelépést tesz lehetővé. A Lepper vezette populista Önvédelem (Samoobrona) nevű párt támogatottsága így már ma csökken a parasztság körében, viszont a Lengyel Családok Ligájának malmára hajthatja a vizet a nyugati politikusok ügyetlensége. A liga ugyanis erőt meríthet az olyan esetekből, mint amikor legutóbb például Gerhard Schröder kancellár arra próbálta rábeszélni Kwasniewski államfőt és Belka miniszterelnököt, hogy emeljék a német szintre a szerinte nagyon alacsony szinten lévő áfát Lengyelországban. Belka kormányfő ugyan erre azt mondta, hogy ha nálunk a nemzeti jövedelem olyan lesz, mint Németországban, akkor föl fogjuk emelni mi is, ám ez az eset is mutatja, miként próbálják az uniós országok vezető politikusai maguk alá gyűrni a gazdaságainkat.
– Említette, hogy a jobboldalra nehéz kormányalakítás vár. Kik lehetnek a népszerűségi listákat vezető jobbközép Polgári Platform partnerei?
– Azt én is szeretném tudni! Egyelőre azonban nincs rá igazán jó válasz. Még a Polgári Platformnak és természetes jobboldali párttársának, a Jog és Igazságosság Pártjának az együttműködése is nagyon nehéz lesz, mivel meglehetősen nagyok a programok közötti különbségek, amit a személyes ellentétek csak tovább nehezítenek. De nagyobb probléma, hogy szerintem ezek a pártok sem érik el az ötven százalékot, így egy harmadik partnerre is szükség lesz. A ligát azonban a Polgári Platform nem fogja elfogadni.
– Felmerülhetnek koalíciós partnerként a liberálisok is, hiszen ott ez a pólus Magyarországgal ellentétben a jobboldal felé is nyitott. Sőt, hogy egészen pontos legyek, inkább csak erre, hiszen a posztkommunisták közeledését a Szabadság Uniója eddig következetesen elutasította.
– A magyar liberálisokat egyszer már megbüntették a választók az 1994 és 1998 közötti koalícióért, amit meg is értek. A lengyel liberálisok viszont nem akarják a koalíciót az SLD-vel. Ezt a részben liberális Polgári Platform sem vállalja. A Szabadság Uniója megosztott e tekintetben, s az egyik szárnya nem zárja ki az együttműködést Marek Borowskival. Persze ha valamiféle fúzió mégis összejönne a Borowski és a Szabadság Uniója között, akkor az tulajdonképpen az utóbbi végét jelentené. Valamiféle szociáldemokrata párt még csak lenne ebből, meghalna viszont a Szabadság Uniója. De a lengyel liberálisok azért is nagyon nehéz helyzetben vannak, mert a posztkommunista baloldal számukra nem jöhet számításba, a jobboldal viszont megosztott, és a radikális része vállalhatatlan. Érdekes kérdés tehát: vajon milyen kormány alakul jövőre?
– Annak idején, húsz–huszonöt éve ilyen jövőről álmodott? Nem tartja kicsit igazságtalannak a sorsot, amiért az egykori gyűlölt ellenfelek még mindig ott vannak a hatalomban?
– Boldog vagyok, hogy megélhettem ezeket az időket, szabadon mehetek mindenhova. Így például most Magyarországra, ahol a régió sok fiatalja szabadon beszélhetett mindenről, senki nem hallgat le minket, és senki nem kerül börtönbe a szeminárium után. Kimondottan fáj viszont, hogy a posztkommunisták ilyen jó erőben túlélik a rendszerváltást, s újra a hatalomba kerülnek. Ráadásul még szimbolikusan sem számoltak el a múlttal, az egész bűnös rendszerrel. Ne felejtse el, Lengyelországban lőttek a munkásokra, halottak és áldozatok maradtak, de máig nincs elkövető, nincs bűnös. Hol itt az igazság? Miért nincs politikai akarat, de erő sem arra, hogy ezt az időszakot elszámoltassák és igazságosan értékeljék?
Miroslawa Grabowska a varsói egyetem szociológiai intézetének professzora. Már egyetemi éveiben kapcsolatba került az ellenzékkel, 1975-ben aláírta a párt vezető szerepét és a szovjet barátságot rögzítő akotmány elleni tiltakozást. Emiatt eltávolították az egyetemről, ahová csak a Szolidaritás színre lépése után térhet vissza. Közben négy évig munkanélküli, majd már a hadiállapot bevezetése után A Politika című, negyedévenként megjelenő földalatti folyóiratnál dolgozik, amelynek a főszerkesztője Adam Michnik. 1985-ben letartóztatják, két hónapig terhesen börtönben ül. A rendszerváltás után kezd el tanítani az egyetemen, ezzel egy időben szakít az aktív politizálással.
