Köznapló

Szeptember 16., csütörtök
Valaki azt kérdezte tőlem a minap, miért nem csillapodnak az indulatok a sajtóban. Miért, miért… Rossz szereposztásban játszanak egy politikai komédiát, amelyről képtelenség jót írni, néhányan mégis megpróbálják. Mondhatnék több nevet, akik e képtelenséget művelik, de van egy, aki különösképpen érdemes a figyelemre, mert kitartó és következetes: Nagy N. Péter, a hitelét vesztett lap publicistája. Régóta olvasom Nagyot, s szeretném rajtakapni egyszer, hogy valamit jókedvéből ír. De nem. Ők vannak hatalmon, és mégsem. A kolléga mindig komoly, mindig harcra kész, ha megkérdezné valaki, milyennek képzelem, minthogy sose találkoztam vele, azt mondanám: feketébe öltözik, amikor ír, asztala sötét szobában áll, lelkében az inkvizíció szigorúsága honol. Ezek nélkül aligha lennének írásai oly könyörtelenek.
Jó, én se vagyok mindig dalos madár, de ha érzem, hogy sok indulat feszít, próbálok tenni ellene. Legtöbb hasznát ilyenkor Herczeg Ferenc emlékiratainak veszem: elég pár lapot olvasni parlamenti éveiről, már szebbnek látom a világot. S minthogy sok lapot elolvastam tőle, kezdek felismerni egy összefüggést, amely nagyjából így hangzik: előnyösebb helyzetben van egy ország, ha vezetői értenek a nők nyelvén, és nem fognak mindenhez az inkvizítorok csalhatatlanságával.
Mit takar ez a felismerés?
Talán azt, hogy a nők és a politika világában a siker feltételei szinte azonosak. Itt is, ott is szükséges némi ösztön, vagyis az a fajta érzék, amely rögtön jelzi, rohamozni kell-e vagy várni. Sokat jelent mindkét harctéren a jó megjelenés meg persze a megérzés, hogy mikor ajánlatos szólni és mikor hallgatni. Fontos a hitelesség: olyat mondani és úgy, hogy kétség ne legyen a beszélő igazsága felől, mert csak az ilyen emberben lehet bízni, az ilyennek lehet a kezébe adni jövőnket. És persze fontos kellék a humor, mert a legkomolyabb asszony és a legzordabb parlamenti vita is oldódik, mikor elhangzik egy tréfa vagy egy derűs fél mondat.
A diktátorokat vegyük ki ebből a körből, számukra a nők is alattvalók voltak. Ismerjük a sok példát: Sztálin halálba kergette feleségét, Eva Braun folyton rettegett Hitler mellett, Mussolini asszonya csúful végezte, de mint olvasom, Mao és Tito se sétáltatta virágoskertben asszonyait.
Ellenpéldának ott a mi Tiszánk, akit sokan neveztek és neveznek máig a nép ellenségének, Herczeg szerint többnyire azok, akik a népet csak Göre Gábor kiszólásaiból ismerték, szerintem abból sem. A Tisza család házitanítója Arany János volt, a költő verseinek legtöbbjét a gróf könyv nélkül tudta, ám ízlése tiltotta, hogy fennhangon idézze őket. Férfias lényének magyarázata, hogy „protestáns alázattal állott szembe az élet bús csodáival”. E csodák egyike a nő, aki iránt mindig figyelmes volt. Sokan tudták, hogy ha Tisza a bécsi Sacherben vacsorázott, s ott volt Schratt Katalin, mindig átment a szeparéjába egy kézcsókra.
A fenti gesztus sokakat megmosolyogtat, és tudjuk, miért: a negyvenöt utáni évtizedek nemcsak az érzéseket tették szégyellnivalóvá, hanem kiiktatták az udvariasságot és a nők iránti tiszteletet is. A következmények nem mosolyosak: politikusaink és a köz emberei sokszor voltak bajban, mikor a Lajtán túli diplomácia rendezvényein kellett megjelenniük. E tőről fakad Gyurcsány Ferenc tapintatlan megjegyzése a nőkről, amely után bármely nyugati országban megbukna a következő választáson. De erről tanult kollégáim írtak már eleget, az én megjegyzésem más természetű.
Mindenki találgatja, milyen karakter a kormányfőjelölt, a nyilvánosság alig tud róla valamit. Aki abból következtet, amit tévészereplései mutatnak, nem sokra jut. Ám ha lehalkítja készülékét, jól megfigyelheti a hang nélküli arcot. A mimikát. A gesztusokat. A járást. A hintázó mozgást. Percek alatt kiderül, a magyar kormányt szeptember végétől egy narcisztikus személyiség vezeti majd. És akinek kétségei vannak, adjon újra hangot a képhez, s hallani fogja, hogy Gyurcsány Ferenc legfontosabb szava az „én”. Megjelenését, hanghordozását, ambícióit és igeragozását meghatározza s elborítja az egyes szám első személy. Az ilyen ember sem a nőket, sem népét, de még saját pártját sem szereti. Mi következik ebből? „Narcissus” címszó alatt bármely mitológiai könyv megadja a választ.

Szeptember 18., szombat
Indulok a boltba, később, mint szerettem volna, tömeg van, hosszú sor araszol a pénztár felé. Miután összeszedtem a kosárba valót, beállok az egyikbe, nézelődöm, van idő, lassan haladunk. Látom Gánti professzort, előttem vár a sorára három liter tejjel. Kilencvenhárom éves, pár éve még maga kaszálta a kertjét. Arca csupa elevenség, tartása egyenes, mikor a pénztárhoz ér, mosolyogva kérdezi, mikor vannak kevesebben, mert akkor jönne inkább. A pénztárosnő jópofáskodni kezd, „professzor úr” helyett azt mondja neki: ha a „bácsi” szól majd, előreengedem, jó lesz így? Ó, én nem kivételt kérek, csak azt, hogy megmondja, mikor vannak kevesen. Szünnapon, így a felelet, csörren a visszajáró apró, és Gánti professzor mehet a három liter tejjel.
Indulás előtt a tévé reggeli műsorának bemondója jelezte, hamarosan Tóth Vera következik, a Megasztár szupersztárja, s aki nem tudná, ki ő, annak mutattak egy kalácsképű lányt, mikrofon volt a kezében. Szóval énekes, gondoltam, de sok időt nem hagytak a meditálásra, mert egy Leó nevű ifjú következett, mesterségének címere, hogy könyvet ír, s abban elmond mindent. Ez Tolsztojnak sem sikerült, kíváncsi voltam hát, hogy csinálja korunk Leója, de a feleségem szólt, induljak már, mikor fogunk reggelizni. Ilyenformán csak arra jutottam, hogy a professzorság meg a régi írók rangja smafu, aki ad magára, nem Coelhót olvas, hanem Leót, ami azt jelenti, hogy az értékrend orra bukott, vagy ha így jobban tetszik: seggre ült.
Szólni kéne a Nap-kelté-seknek, fiúk, svéd értékmérő ketyere érkezett a Pólus Centerbe. Az első emeleti fotóosztályon kapni, digitális, feltöltője bedugható, van tévedésjelzője is, rögtön szirénázni kezd, ha a műsorvezető vak vagy botfülű. Tegyék a szivarzsebébe, a nadrágjába, lehetőleg úgy, hogy lássa Vera és Leó. Arra azért kíváncsi volnék, mit csinálnak az ORTT-tagok reggel. Alszanak, vagy nem akarják látni, hogy a Nap-kelte reklámot csap a kereskedelmi tévék műsorainak?

Szeptember 21., kedd
Kedvelem az olyan írók könyveit, akik több kultúrában otthonosak. Mint Elias Canetti. Mint Johannes Bobrowski. A monarchikus Magris. Ilyen író a libanoni Maalouf is, aki újra meg újra a Földközi-tenger keleti részére, Levantéba hívja az olvasót. Most, hogy több forrásból ismerjük már Amerika természetét (ma tudtam meg, az olajválság idején hajszálon múlt Szaúd-Arábia lerohanása), alapművé lépett elő a könyve, amelyet 1983-ban írt. Magyarul csak 1997-ben jelent meg, mégis megtapsolom az Európa Kiadót, hiszen áttört egy falat. Korábban a keresztény és az iszlám világ összecsapását csak „keresztes” szemmel láthattuk – a nyugati világ szégyene.
Kevés aktuálisabb könyv van ma, az a része szinte átköszön a mába, ahol Hasszan asz-Szabbáhról és mozgalmáról, az asszaszinokról szól. A történelemben sok név merül alá hosszú századokra, mígnem valami okból újra előbukkannak, és fontossá válnak. Hasszan ilyen. Kivételes műveltségű perzsa férfi, a legenda szerint barátja Omar Khajjámnak, a költőnek (e barátságról szól Maalouf másik könyve, a Szamarkand). 1090-ben úgy dönt, megszilárdítja a síitizmust, ami elhozza majd az új aranykort. Teremt egy politikai-vallási szervezetet, amelynek fegyelmezett szelleme és hatékonysága páratlan a történelemben. Nincs kegyelem senkinek, aki céljaikat keresztezi. Eszközük a tőr, és sosem tévesztik szem elől azt, akire kimondják az ítéletet. Az előkészületek titkosak, a végrehajtás viszont teljesen nyilvános. Hasszan szerint nem csupán az ellenségtől szabadulnak meg a gyilkossággal: ha azt sokan látják, a lélektani hatása is nagy. A „fedáj”, vagyis az öngyilkos merénylő maga is elpusztul, többnyire ott helyben felkoncolják.
A rettegett szervezet központja, a sasfészek Alamút vára, amelyet megközelíteni sem lehetett, nemhogy bevenni. Hogy az asszaszinok mekkora hatással voltak a történelemre, bizonyítja a szeldzsuk birodalom fejének, Nizam al-Mulknak a meggyilkolása. Az emírt 1092 októberében szúrták le, s a nagy szeldzsuk birodalom szétesett. Az asszaszinok hatalmát csaknem kétszáz év után a mongol hódítás szüntette meg.
Az ember feltételezi, hogy hallottak róluk az amerikaiak és szövetségeseik is, tudják hát, hogy az Al-Kaida nem új találmány a Közel-Keleten, és tudják azt is, hogy lehetetlen védekezni ellene. Tán ha kivonulnának Irakból. Meg Afganisztánból. A becsapott Szaúd-Arábiából. És persze létrehoznák a palesztin államot. De most nem a rettegés megszüntetése a cél, hanem az, hogy legyen indok, miért akarják elfoglalni a világot.

Szeptember 22., szerda
Egy könyv az esztergomi antikváriumban: Természetrajzi, gazdasági és háztartási ismeretek a katholikus elemi népiskolák III. és IV. osztálya számára. Háromszáz forintért adták, s mikor elolvastam ezt a bekezdést, elhoztam: „Életében nem sok hasznát vesszük a disznónak. Az egyéves süldőkből azonban pompás pecsenye lesz. Nyár végén hizlalásra fogják a disznót. Először korpás moslékot meg tököt kap, hogy jól kitáguljon a gyomra. Aztán moslékkal nedvesített darát meg kukoricát adunk neki. Az ólban van, keveset mozog. Teste egyre gömbölyűbb lesz. Alig tud menni. Egyszer csak abbahagyja az evést. Akkor leölik.”
Pompás karriertörténet.