(milyen egy fesztivál…)

Én nem tudom, hány Magyar Nemzet-olvasó volt azok között, akik augusztus elején megtisztelték jelenlétükkel a második balatoni hal- és borfesztivált. A három napon át tartó rendezvény idején több ezer ember fordult meg Csopakon. Sokan talán azért jöttek el, hogy egyenek Mádl Dalma asszony, Antall Józsefné, Pitti Katalin, Kubik Anna főztjéből, vagy meghallgassák, hogy a csonka toronynál felállított színpadon Pitti Katalin és Gulyás Dénes mily jó kedvvel énekli el a Pezsgő-áriát. Az ország legjobb borászai kínálták boraikat Csopak pincéiben, a község vendéglősei mindent megtettek azért, hogy a legjobb minőségben főzzék meg nemzeti hírességeink receptjeit.
Amikor két évvel ezelőtt felrémlett bennem az ötlet, hogy a polgári oldal által ismert és szeretett személyiségek legyenek a házigazdák és a szakácsok Csopakon, arra is gondoltam, hogy ez a fesztivál az úgynevezett jobbközép, konzervatív tábor nagy, jókedvű baráti találkozója lehetne, ezért is választottam szlogenként a Himnusz két optimista szavát: „Jó kedvvel, bőséggel.” Csopakon két ember támogatta teljes szívével ezt a gondolatot: Dobó József vendéglős és Kovács Kálmán, a Szt. Donát-pince tulajdonosa. Mivel 2003 tavaszán, az első rendezvény szervezésének idején a községnek nem volt legitim polgármestere, nem kérhettem a helyi önkormányzat támogatását, legfeljebb együttműködésére számíthattam. Így a fesztivál abszolút magánjellegű esemény lett, s a helyi lakosok érdeklődését igazából nem keltette fel. Az egész ügy lelke az volt, hogy Mádl Ferenc elvállalta a fővédnökséget, felesége pedig a háziasszony-házigazda vendégcsapat élére állt.
Valahol a tudatom mélyén az motoszkált, hogy az Egyesült Államokban az elnökkel együtt elköltött vacsoráért némelyek ötvenezer dollárt fizetnek, s egy kézfogásról készült fotó is megér egy-egy rajongónak néhány ezer dollárt, így aligha okozhat nehézséget Magyarországon, ha a fenti összeg ezredrészéért ehet például olyan halászlét, halpaprikást a vendég, amelyet általa nagyra becsült művészek, írók, olimpikonok és pozitív aurájú közéleti személyiségek főznek. Így, véltem én, az esemény nullszaldós lehet, sőt abban is bíztam, hogy a Csopakra látogatók türelmesen elnézik a rendezés némely hibáját. De éppen azért, hogy ezek a hibák ne szaporodjanak, a második fesztivál megrendezését egy profi cégre bíztuk, és szponzorokat kerestünk, miként ezt minden hasonló alkalomból mindenütt teszik.
Médiatámogatókból nem is volt hiány: a Magyar Nemzet, a Hír TV, a Heti Válasz, a Duna Televízió, a Demokrata kellő időben és intenzitással adott hírt a fesztiválról, amely a baloldali média érdeklődését természetesen nem keltette fel. Maga az esemény s főként annak művészeti része a tavalyinál nagyszabásúbb lett, szervezettebb, szebb, magával ragadóbb. (Nem magamat dicsérem, mert én már csak egy voltam a résztvevők közül.) Szponzorok azonban nem jelentkeztek. A mecénási tevékenységet, úgy látszik, csak a baloldalon ismerik, a jobboldal lelkesedni szeret, fizetni nem. Tudom, hogy nem itt van a tőke, a pénz. De mégis! Egyedül a Volvo adott támogatást a rendezvényre, s a helyi vendéglők fizettek be némi vonakodás után kisebb összeget a részvételért. Őket nem is érte csalódás.
A rendezvényszervező iroda úgy képzelte, hogy a fesztivál vendégei befizetnek egy bizonyos összeget, s ezért – mindenütt bevett szokás szerint – kapnak a csuklójukra egy szalagot, amellyel bárhová szabad belépésük lesz, Mádl Ferenc ünnepi megnyitójától kezdve a Fábry Sándor-estig, ezzel léphetnek be a vendéglőkbe, a borházakba és a pincékbe. Ismét több ezer ember jött el a fesztiválra. Egy részüket felháborította az a gondolat, hogy a részvételért fizetni kell, s méltatlankodást váltott ki belőlük az a tény, hogy a vendéglőkben a fokozott érdeklődés miatt esetleg egy órát várni kell. (A Fábry-estet például legalább ezren, az országút szélén álldogálva, ingyen nézték végig. Számosan voltak olyanok, akik a rendezői karszalagot viselő fiúknak, lányoknak azt mondták: „Most azért fizessek egy ezrest, hogy lássam, mi a túró van odalent, ahol az a sok ember nyüzsög? Hát maguknak nem az a jó, ha minél több ember vesz részt a fesztiválon?” Ingyen nézték végig.) Magyar ember ingyen jobban szereti. Egyszóval a felemelő ünnepen időnként szomorúság fogott el.
Hogy milyen szomorú lehet a rendezőcég vezetője, aki színvonalat és szépséget akart és teremtett, de közben anyagilag ráfizetett, én nem tudom…