Az Európai Unió alkotmányát megszövegező konvent úgy indult, tág teret biztosít majd annak, hogy ott az európai együttműködés jövőjéről szóló legkülönbözőbb elképzeléseket vitassák meg. A konvent összeülésének első hónapjaiban például többféle modell is választható lehetőségként merült fel. Egyes francia politikusok „a népek Európájáról” beszéltek, amely elképzelés De Gaulle nézeteiből eredeztethető. A német Joschka Fischer egy szövetségi állam képét vázolta fel, de maga sem nagyon hitt a megvalósíthatóságában.
A lehetőségekről a legteljesebb képet Alain Lamassoure, az Európai Parlament néppárti csoportjának francia nemzetiségű tagja adta, aki szerint elvben Európa négy formáció között választhat. E négy formáció közül az egyik a konföderáció, amelyben a domináns szerepet a nemzetállamok játsszák, amelyek nemzetközi egyezmények alapján működnek együtt, minimális központi költségvetéssel. A másik lehetőség a föderális állam – az előbbi ellentéte –, amelyben az unió szuverén egység, alkotmánnyal és nagy központi költségvetéssel (amerikai, német példa). Végül a harmadik és a negyedik az előbbi kettőnek valamiféle kombinációja.
Noha ennek az alapvető, a nemzetállami szuverenitásokat és a népfenség elvét érintő kérdésnek a megvitatása lett volna a legfontosabb feladat, végül is a konventben e kérdés megvitatását elkenték. Az Európai Konvent tizenegy munkacsoportja mindennel foglalkozott, de az említett formációk feltételeinek, előnyeinek, hátrányainak megvitatásával nem.
Végül is az történt, hogy miután a testület és különböző munkacsoportjai már jó ideje (csaknem egy éve) vitatkoztak, Valéry Giscard d’Estaing, a konvent elnöke előállt egy alkotmánytervezet vázlatával, amelyet már csak fel kellett öltöztetni, és egy kicsit vitázni rajta. Ez az alkotmánytervezet, valamint az államfők által már aláírt alkotmány végül is egy felemás módon centralizált európai államot hoz létre. Ugyanis az összes lényeges gazdaságpolitikai kérdés (monetáris és a fiskális politikára vonatkozó előírások, belső piac szabályozása, versenypolitika) központi ellenőrzés alá kerül, ugyanakkor az összes gazdaság- és szociálpolitikai probléma (fizetési mérleg, államadósság, költségvetési egyensúly, munkanélküliség) az immár a jórészt gazdaságirányítási eszközök nélkül maradt nemzetállamok gondja lesz.
Természetesen sem az Európai Bíróság, sem az Európai Bizottság nem felelős, és nem is felelősségre vonható az alacsony gazdasági növekedésért s a nagyfokú munkanélküliségért, amelyet a túlzottan szigorú előírások (a maastrichti kritériumok betartásáról van szó) okoznak.
Az ilyen módon végül is elkészült, az államfők által aláírt alkotmány négy részre oszlik, amelyet az alkotmány szerves részét képező, kötelező erejű jegyzőkönyvek és a nem kötelező erejű nyilatkozatok egészítenek ki.
Az alkotmány első része lényegében az unió szervezeti felépítését tartalmazza, és tulajdonképpen ez az a rész, amelyen a konvent vitatkozott, ugyanis az alapvető jogokkal foglalkozó második részt az Európa Tanácsnak az ötvenes évekre visszanyúló anyagából vették át (némi kiegészítéssel), az alkotmány legnagyobb részét kitevő és működését meghatározó harmadik részt pedig nem is vitatták meg, hanem egyszerűen átvették a korábbi egyezményekből. Ezért fordulhat például elő, hogy az alkotmány első része szociális piacgazdaságról beszél, a harmadik része pedig szabad piacgazdaságról. Gazdaságirányítás és gazdaságpolitika szempontjából a kettő szöges ellentéte egymásnak. Ez azonban csak Sylvia-Yvonne Kaufmann-nak, a német kommunista utódpárt egyik képviselőjének tűnt fel a konvent utolsó napján. Felszólalására senki sem reagált. Az alkotmány negyedik része a zárórendelkezéseket tartalmazza.
Az alkotmány bevezető része, a preambulum igen szépre sikeredett, egy Thükididész-idézettel kezdődik, amely szerint: „Mi olyan alkotmány szerint élünk, amelynek neve, mivel az uralom nem néhány ember, hanem a többség kezében van, demokrácia.”
Néhány sorral lejjebb emlékeztetnek: az alkotmányt abban a hitben hozták létre, hogy „az újraegyesült Európa – valamennyi lakója, köztük a leggyengébbek és a leginkább elesettek javára – továbbra is a civilizáció, a haladás és a jólét útján kíván haladni”.
Az alkotmány első – a konvent és a kormányfők által ténylegesen megvitatott – részében az unió létrehozásával, alapértékeivel, céljával, irányító szerveivel és a hatáskörök azok közötti megosztásával foglalkozik.
Rögtön az első mondata leszögezi: „Európa polgárainak és államainak közös jövőjük építésére irányuló akaratától vezérelve ezzel az alkotmánnyal létrejön az Európai Unió”, ami rendben is lenne, ha valaki az állampolgárokat még az alkotmány jelenlegi kiformálása előtt megkérdezte volna. Sajnos azonban erre nem került sor, az Eurobarometer felmérése szerint a konvent munkája idején az állampolgárok kétharmadának fogalma sem volt arról, hogy létezik-e és ha igen, mivel foglalkozik ez a testület.
Érdemes megjegyezni, hogy bár senki sem tagadja, hogy az unió nemzetállamokból áll, és az egész unió működésének leglényegesebb kérdése, hogy ezek az államok – megtartva nemzeti identitásukat – hogyan tudnak együttműködni, e kérdést az alkotmány egy fél mondattal intézi el: „Az unió tiszteletben tartja a tagállamok egyenlőségét az alkotmány alkalmazásában, valamint a tagállamok nemzeti identitását, amely elválaszthatatlan része alapvető politikai és alkotmányos berendezkedésüknek, ideértve a regionális és helyi önkormányzatokat is” (I./5.1. cikkely). Arról azonban, hogy a nemzeti identitás tiszteletben tartásának mi is lehet a konkrét tartalma (a területi integritás biztosításán túlmenően), nem esik szó.
Az alkotmány első részéből fontos még az unió hatásköreinek meghatározása. Eszerint az uniónak vannak kizárólagos hatáskörei, ahol csak az unió törvénykezhet. Ezek a területek a gazdasági életre vonatkoznak, így magukban foglalják a vámpolitikát, a belső piac működéséhez szükséges versenyszabályok megállapítását, a monetáris politikát és a közös kereskedelempolitikát, sőt a maastrichti kritériumok miatt a költségvetési politika alapvető jellemzőinek (eladósodás, hiány mértéke, infláció) előírását is.
Az unió kizárólagos hatáskörrel rendelkezik a nemzetközi megállapodások megkötésére is, ha azok megkötését valamely uniós jogalkotási aktus írja elő vagy amennyiben közösségi jogszabályokat érint.
Vannak azután megosztott hatáskörök, ahol elvben a tagországok is törvénykezhetnek, de csak akkor, ha az unió nem törvénykezik, vagyis e területen is érvényesül az uniós jogalkotás elsőbbsége. Ilyen például a belső piac, a szociálpolitika egy része, a gazdasági, társadalmi és területi kohézió, a mezőgazdaság és a környezetvédelem, a fogyasztóvédelem, a közlekedés, a transzeurópai hálózatok és az energiaügy.
Az unió közös kül- és biztonságpolitikára vonatkozó hatásköre a külpolitika minden területére és az unió biztonságát érintő valamennyi kérdésre kiterjed, ideértve egy közös védelempolitika fokozatos kialakítását, amely közös védelemhez vezethet.
Mint a felsorolásokból látható, a nemzeti törvénykezés ugyancsak szűk területre szorul vissza az alkotmány érvénybelépése után, és ebből a szempontból az unió úgy működik, mint egy szövetségi (föderatív) állam, ugyanakkor teljes mértékben hiányoznak azok a központi források, amelyek minden föderációban az összetartó erőt képviselik, például az egyes intézkedések bizonyos területeken jelentkező negatív gazdasági vagy társadalmi hatását kompenzálják. A még 1977-ben készült MacDougall-jelentés szerint az egyre inkább integrálódó unió központi költségvetése el kellene hogy érje a GDP öt–hét százalékát, egy föderatív állam költségvetése pedig a GDP 25 százalékára terjedne ki. A jelenlegi jogi állapot, amely kimondatlanul, de a hatáskörökből kikövetkeztethetően egy föderatív államformához közelít, valahol a két érték közötti költségvetést igényelne. Ezzel szemben a következő, 2007–2013-ra szóló költségvetés plafonja a GDP 1,24 százaléka, de a „hatok bandája”, a hat legnagyobb nettó befizető ország (Ausztria, Franciaország, Hollandia, Nagy-Britannia, Németország és Svédország) ennek létjogosultságát is megkérdőjelezi.
Az alkotmány legnagyobb ellentmondása tehát az, hogy az unió finanszírozására irányuló készség meg sem közelíti azt az összeget, amelyet a politikai ambíciók megkövetelnének.
*
Visszatérve az alkotmány szövegéhez: az első részből még ki lehet emelni a megerősített együttműködés intézményét, ami azt jelenti, hogy önkéntes alapon egyes országok szorosabban együttműködhetnek, ha ez az együttműködés elősegíti és nem veszélyezteti az unió egészének céljait, vagyis az egyre szorosabb integrációt.
A konventben részt vevő civil szervezetek a legnagyobb eredményként azt könyvelhetik el, hogy az alkotmányba bekerült egy népi kezdeményezést lehetővé tevő klauzula is (I./46.4. cikkely), amely lehetőséget ad arra, hogy elegendő számú országból származó egymillió aláírás összegyűjtése esetén az állampolgárok kezdeményezhetik, hogy az Európai Bizottság megfelelő javaslatokat terjesszen elő (emlékeztetőül: csak az Európai Bizottság terjeszthet be törvényjavaslatot). Persze az Európai Bizottság meg is tagadhatja ezt, de a reá irányuló erkölcsi nyomás ilyen esetben mindenképpen elég hatalmas lenne ahhoz, hogy a kérést figyelembe vegye.
Az alkotmány első részéből még egy dolgot érdemes kiemelni, azt, hogy az unióból ki is lehet lépni – igaz, elég bonyolult módon (I./59. cikkely).
Az alkotmány második része az unió alapjogi chartája, amely az Európa Tanács által 1950-ben készített nyilatkozat továbbfejlesztett változata. Jelenlegi formájában a 2000. decemberi nizzai kormányfői értekezlet fogadta el. A charta hat fejezetben (méltóság, szabadságok, egyenlőség, szolidaritás, polgárok jogai, igazságszolgáltatás) foglalja össze mindazt, amit egy európai polgár egyáltalán álmodhat. A kecsegtető kilátások (például a tisztes megélhetést célzó szociális támogatásra és lakástámogatásra való jogosultság mindazok esetében, akik nem rendelkeznek az ehhez elégséges pénzeszközökkel) mellett olyan kitételeket is tartalmaz, mint a véleménynyilvánítás szabadsága, a tömegtájékoztatás szabadsága és sokszínűsége, valamint hogy minden gyanúsított személyt mindaddig ártatlannak kell vélelmezni, amíg bűnösségét a törvénynek megfelelően meg nem állapították.
A charta azért került be az alkotmányba, hogy némiképp megvigasztalják a befolyásukat nagyrészt elveszített szakszervezeteket és baloldali politikai mozgalmakat. Gyakorlati haszna, hogy Strasbourgban az Európai Bíróságon panaszt lehet tenni a charta által biztosított jogok megsértése miatt. Az Európai Bíróság már ki is nyilvánította, hogy ítéleteiben hajlandó figyelembe venni a chartát még akkor is, ha az nem vált jogilag kötelező érvényűvé. Az Európai Bíróság már eddig is több esetben hivatkozott a chartára.
Az alkotmány harmadik, az unió politikájával és működésével foglalkozó része összesen 342 törvénycikkelyt tartalmaz (szemben az első rész 59, a második 54 és a negyedik rész 10 cikkelyével), tehát messze az alkotmány legnagyobb hányadát teszi ki, és azokat a részleteket tartalmazza, amelyekben – a közmondás szerint – az ördög lakozik.
Terjedelmessége és részletezettsége miatt csak néhány jellemző érdekességet lehet e helyütt kiemelni belőle. Mindenekelőtt második részének első fejezetét, amely a belső piac létrehozásával foglalkozik. A belső piac a négy szabadságra, az áruk, szolgáltatások, tőke és munkaerő áramlásának szabadságára épül.
A munkavállalókat megilleti az unión belüli szabad mozgás joga és a javadalmazás, valamint az egyéb munkafeltételek tekintetében a tagállamok munkavállalói között állampolgárság alapján tilos a megkülönböztetés; tilos emellett valamely tagállam állampolgárainak egy másik tagállam területén történő szabad letelepedésére vonatkozó minden korlátozás is.
Valamely tagállam állampolgárának joga van egy másik tagállam területén önálló vállalkozóként gazdasági tevékenység megkezdésére és folytatására, továbbá vállalkozások alapítására.
Az alkotmány lehetővé teszi valamely tagállam állampolgára számára, hogy egy másik tagállam területén ingatlantulajdont szerezzen, van azonban egy homályos utalás arra, hogy ezt csak úgy teheti meg, ha a tulajdonszerzés nem ellentétes a mezőgazdaság gazdasági és társadalmi szerepének sajátos természetével (III./23.2e és III./123.2. cikkely). Az alkotmánynak ezt a kitételét fel lehet használni a hazai mezőgazdasági földterületek felvásárlásának elkerülésére!
Érdemes megjegyezni, hogy a dánok már a belépéskor kikötötték, hogy nem engedik meg az ország ingatlanjainak bizonyos korlátokon túli felvásárlását, és ezt az alkotmánnyal azonos hatállyal bíró jegyzőkönyvben rögzítették. Az ingatlantulajdonok Dániában való megszerzésével kapcsolatos jegyzőkönyv kimondja: „Az alkotmány rendelkezéseinek ellenére Dánia fenntarthatja az üdülőingatlanok megszerzésével kapcsolatosan fennálló jelenlegi szabályozását.” Ez a szabályozás arra irányul, hogy a németek ne tudják felvásárolni a dán tengerparti üdülőket.
Dániában a termőföld külföldiek által történő felvásárlásának a gondolata olyan képtelenség, hogy fel sem merült.
A harmadik rész második fejezete a gazdasági és monetáris politikával foglalkozik, és lényegében a neoliberális hittételek unióban való alkalmazásának mikéntjét határozza meg, büntetéssel fenyegetve azokat a tagállamokat, amelyek túllépik az előírt költségvetési deficitet (III./76.10d cikkely). Tényleges büntetést azonban csak a kisebb országoknak kell fizetniük, a nagyobbak – mint ahogy azt a jelenlegi francia és német példa bizonyítja – a Pénzügyminiszterek Tanácsában felmentetik magukat e kötelezettség alól. (Mint ismert, nevezett országok tartósan túllépték a költségvetési hiány megengedett értékét, ezért az Európai Bizottság bírságot szabott ki rájuk, amit a Pénzügyminiszterek Tanácsa elutasított. Romano Prodi, a bizottság elnöke az Európai Bírósághoz fordult, és a bíróság neki adott igazat, elmarasztalva a Pénzügyminiszterek Tanácsát.)
A harmadik rész következő fejezete az unió egyes területeken folytatandó politikájával foglalkozik, mint például a foglalkoztatás- és szociálpolitika, a mezőgazdaság, a közlekedés, a kutatás, az energiapolitika.
A foglalkoztatáspolitika terén például a Miniszterek Tanácsa az Európai Bizottság javaslata alapján évente iránymutatásokat dolgoz ki, amelyeket a tagállamoknak foglalkoztatáspolitikájukban figyelembe kell venniük. Ami e területen fontos lehet: a belső piacon a munkavállalók foglalkoztatási lehetőségeinek javítása érdekében létrejön az Európai Szociális Alap, amelynek célja az unión belül a munkavállalók foglalkoztatásának megkönnyítése, földrajzi és foglalkozási mobilitásuk növelése, továbbá az ipari és a termelési rendszerben bekövetkező változásokhoz való alkalmazkodásuk megkönnyítése, különösen szakképzés és átképzés útján.
Az újonnan csatlakozott országok szempontjából érdekes lehet a III./116. cikkely is, amely kimondja, hogy az átfogó, harmonikus fejlődés előmozdítása érdekében az unió úgy alakítja és folytatja tevékenységét, hogy az a gazdasági, társadalmi és területi kohézió erősítését eredményezze. Az unió a különböző régiók fejlettségi szintje közötti egyenlőtlenségek és a legkedvezőtlenebb helyzetű régiók lemaradásának csökkentésére törekszik. E cikkely hivatkozási alap lehet a nemzeti gazdaságot erősítő intézkedések végrehajtására.
A közös agrárpolitikával kapcsolatban az alkotmány lényegében csak azt mondja ki, hogy e téren nem érvényesek a belső piacra vonatkozó versenyszabályok, a közlekedési és az energiaszektor pedig nagyon is a versenyszabályok alá esik, és az itt is kérhető kivételes elbánástól (III./134.3.) eltekintve minden vállalkozó számára (tehát más országok vállalkozói számára is) biztosítani kell az egyenlő esélyeket.
Az EU kül- és biztonságpolitikája is a harmadik fejezet része. E téren az alkotmány kimondja: „a tagállamok az unió közös kül- és biztonságpolitikáját a lojalitás és a kölcsönös szolidaritás jegyében tevékenyen és fenntartások nélkül támogatják”, valamint „tartózkodnak minden olyan cselekvéstől, amely ellentétes az unió érdekeivel, illetve ronthatja az unió mint kohéziós erő eredményességét a nemzetközi kapcsolatokban” (III./195.2.). Tehát az alkotmány elfogadása esetén szó sem lehet arról, hogy az „új Európa” támogatja az amerikaiak valamely újabb háborúját, miközben az „öreg” része ellenzi.
A közös kül- és biztonságpolitikai stratégiát az Európa Tanács alakítja ki, és a (külügy-) Miniszterek Tanácsa dolgozza ki a részleteket, illetve hajtja végre. Mindkét testületben a döntéseket – a kivételektől eltekintve – egyhangúlag hozzák. Az európai külpolitika legfőbb reprezentánsa az unió külügyminisztere, aki egyben az Európai Bizottság egyik elnökhelyettese, és akit az Európa Tanács választ meg minősített többséggel ötéves hivatali időtartamra.
Az alkotmány harmadik része tartalmazza még az unió költségvetésének kidolgozására és elfogadására vonatkozó szabályokat. Végül ez a rész írja elő a mindenképpen figyelemre méltó „megerősített együttműködést”, ami azt jelenti, hogy egyes országok a kölcsönös érdeklődésre számot tartó területeken szorosabban együttműködhetnek, ha ez egyébként nem ellentétes az EU céljaival. E rendelkezés törvényes alapot biztosít a sokak által bírált, de a gyakorlatban eddig is érvényesülő (lásd Schengen, euróövezet) „többsebességű” Európa számára.
Az alkotmány negyedik, befejező része az ilyenkor szokásos általános és zárórendelkezéseket tartalmazza, amiből talán azt érdemes kiemelni, hogy az alkotmánynyal megvalósuló szerződés határozatlan időtartamra (vagyis örök időkre) jön létre, és hogy a jegyzőkönyvek az alkotmány szerves részét képezik.
A több mint 300 oldalt kitevő jegyzőkönyvekre azonban érdemes odafigyelni, az egyes országok ugyanis ezekben rögzítették, hogy mi az, ami nem vonatkozik rájuk az alkotmányból. E szempontból különösen figyelemre méltó A dán pozíció című jegyzőkönyv.
Az alkotmányt kiegészítik még a hozzá csatolt, de nem kötelező érvényű nyilatkozatok. A mintegy 90 oldalnyira rúgó nyilatkozatok részben az alkotmány egyes cikkelyeihez, főleg a II. részhez, az Alapvető jogok chartájához fűznek megjegyzéseket, illetve azokat magyarázzák, részben az egyes országok egyoldalú nyilatkozatait tartalmazzák (hogy milyen esetekben fogadják el az alkotmány egyes rendelkezéseit).
Az alkotmánnyal kapcsolatos következő lépés annak megerősítése (ratifikálása), amely történhet a nemzeti parlamentek döntése, illetve népszavazás útján is. Eddig tizenegy ország – Dánia, Franciaország, Írország, Luxemburg, Hollandia, Belgium, a Cseh Köztársaság, Spanyolország, Portugália, az Egyesült Királyság és Finnország – jelentette be, hogy népszavazást tart az alkotmányról.
Az ügy fontosságára való tekintettel célszerű lenne a többi országban is népszavazást tartani, de mindenekelőtt megismertetni Európa lakosaival az alkotmány tartalmát, hiszen amint a bevezetőben említettük, még arról is kevesen tudtak, hogy létezett a konvent, és alkotmányt dolgozott ki Európa számára.
Pedig tartós európai együttműködést csak úgy lehet megvalósítani, ha a kialakításába nemcsak Európa politikai és gazdasági elitje, hanem népei is beleszólhatnak.
Az uniós alkotmány által megnevezett európai intézmények
Európai Parlament
Talán mind közül a legismertebb intézmény, már csak azért is, mivel mind a huszonöt tagországban júniusban tartották az európai parlamenti választásokat. Az EP-nek jó ideig csupán névleges szerepe volt, az európai honatyák azonban szívós munkával elérték, hogy bár törvényjavaslatot még a jelenlegi alkotmány szerint sem kezdeményezhetnek (ez az Európai Bizottság monopóliuma), de megakadályozhatják azoknak a javaslatoknak az elfogadását, amelyekkel nem értenek egyet.
Európai Tanács
A tagállamok állam- és kormányfőiből álló legfőbb döntéshozó szerv. Az Európai Tanács adja az unió fejlődéséhez szükséges ösztönzést, és meghatározza annak általános politikai irányait és prioritásait, viszont nem rendelkezik jogalkotási hatáskörrel (I./20. cikkely). Az Európai Tanácsot (European Council) nem szabad összetéveszteni az Európa Tanáccsal (Council of Europe); ez utóbbi egy 1949-ben alapított strasbourgi székhelyű, mintegy 45 európai tagállamot tömörítő összeurópai szervezet mindenfajta hatáskör nélkül, bár állásfoglalásaival – főleg társadalmi jellegű kérdésekben – erkölcsi nyomást gyakorolhat.
Az alkotmány szerint – szemben az eddigi féléves rotációs rendszerrel – az Európai Tanács két és fél évre elnököt választ magának, aki az Európai Unió elnökének is tekinthető. A konventben az a hír járta, hogy az unió elnöki posztja Giscard d’Estaing ötlete volt, és tartósabbnak, erősebbnek képzelte el annál, mint ami megvalósult, mivel magának szánta a beosztást. Ellenfelei azonban – főleg a bizottságiak, akik maguk akarnak az unió fő mozgatói és képviselői maradni – keresztülhúzták a számítását, és az ötlet csak meglehetősen gyenge formában került az alkotmányba. A későbbiek folyamán így is gondot okozhat, ha az Európai Bizottság elnöke, tehát az európai miniszterelnök és az Európai Tanács elnöke, tehát az unió elnöke más nyelven beszél.
Miniszterek Tanácsa
Röviden csak tanácsként emlegetik, a tagállamok szakminisztereiből áll, és az egyes tárcáknak megfelelően többféle formációja van. Így például a tagállamok mezőgazdasági miniszterei a Mezőgazdasági Tanácsban, a közlekedési miniszterek a Közlekedési Tanácsban találkoznak és így tovább. Ez a testület valójában az, amely – az EP-vel egyetértésben – az unió életét befolyásoló törvényeket hozza. Kétféle törvényt hozhat: az egyik az úgynevezett európai törvény, amely kötelező erejű, és mindegyik tagállamban közvetlenül alkalmazandó, a másik pedig az európai kerettörvény, amely az elérendő célokat tekintve minden címzett tagállamra kötelező, azonban a forma és az eszközök megválasztását a nemzeti hatóságokra hagyja. Rendes körülmények között a tanács minősített többséggel hozza meg döntéseit. A minősített többséghez a tanács tagjai legalább 55 százalékának és legalább tizenötüknek, egyben az unió népessége legkevesebb 65 százalékát képviselő tagállamoknak a szavazata szükséges.
Éppen ezzel – a minősített többséggel – kapcsolatos vita volt az, ami miatt Lengyelország 2003 decemberében nem írta alá az alkotmánytervezetet, és sikerült is elérnie, hogy a minősített többség szintjét magasabbra emeljék (az eredeti javaslatban az unió népességének 60 százaléka szerepelt, és nem volt kikötve a tizenöt tagállam). Ezzel együtt az újonnan csatlakozott tíz tagállam együttesen sem lesz képes megakadályozni az érdekeit sértő határozatokat, a népesség mindössze hét százalékát kitevő tizenegy legkisebb tagállam együttes fellépése viszont megakadályozhat olyan határozatot, amelyet a népesség 93 százaléka támogat.
Hogy ezek az arányok végül döntésképtelenséget eredményeznek-e, avagy a törvényjavaslatokról való szavazás többé-kevésbé az elgondolások szerint fog működni, azt majd az idő eldönti. Mindenesetre várható, hogy megerősödik a döntéseket eddig is jellemző alkudozás és „árukapcsolás” irányvonala. Az árukapcsolás azt jelenti, az egyes országok megalkusznak, hogy a másik számára fontos kérdésekben kölcsönösen támogatják egymást. Magyarország például halászati kérdésekben bármely ország álláspontját támogathatja – mivel nincs tengeri halászata –, ha az cserében egy számunkra fontos kérdésben a magyar érdekeknek megfelelően szavaz.
Egy törvény, illetve kerettörvény csak akkor tekinthető elfogadottnak, ha a tanács és az Európai Parlament is jóváhagyja, ez az úgynevezett együtt döntési eljárás, amely még a rendes jogalkotási keretek között is elég bonyolult procedúra.
Európai Bizottság
Az unió irányító szerve, amelyet úgy kell elképzelni, mint a hazai minisztériumok összességét, ahol az egyes minisztériumokat főigazgatóságoknak (directorate general) hívják. Ilyenből van huszonhat az unióban, de egy részük csak a belső ügyekkel foglalkozik (például fordítók). Az itt dolgozók összlétszámát mintegy húszezerre becsülik, ám ők további ezer – külső szakértőkből álló – fő- és albizottságot működtetnek. E bizottságok a nagyjából tizenötezer brüsszeli lobbistahad fő vadászterületei, hiszen ezekben a bizottságokban lehet érdemben befolyásolni a készülő intézkedéseket.
Már az eddigiekből is lehet érzékelni, hogy a „bizottság” szónak sok jelentése van, ezért mindig meg kell keresni a jelzőjét, hogy tudjuk, miről van szó. A hazai minisztériumoknak megfelelő bizottságokat egy ugyancsak bizottságnak nevezett testület irányítja. E testületbe minden egyes tagország úgynevezett biztost (commissioner) nevez ki. Hazánkat októberig Balázs Péter, azt követően pedig öt évig Kovács László képviseli.
Az alkotmány szerint a bizottság fő feladata, hogy az unió egészének érdekeit képviselje, és ennek érdekében megfelelő törvényeket, akciókat kezdeményezzen. A bizottság irányítja az unió programjait, és hajtja végre költségvetését, továbbá az alkotmány rendelkezéseinek megfelelően koordinációs, végrehajtó és igazgatási feladatokat lát el.
Az unió jogalkotási aktusait – kivéve, ha az alkotmány ettől eltérően rendelkezik – kizárólag az Európai Bizottság (EB) javaslata alapján lehet elfogadni. Tehát törvényjavaslatot csak az EB kezdeményezhet.
Az EB elnökét, az európai miniszterelnököt az Európai Tanács javaslata alapján az Európai Parlament tagjainak többségével (tehát abszolút többséggel) választja meg. Erre minden parlamenti választás után kerül sor, így nemrég a portugál nemzetiségű José Manuel Barrosót választották meg öt évre az EB elnökének.
Európai Bíróság
A bíróság feladata, hogy biztosítsa a jog tiszteletben tartását az uniós alkotmány értelmezése és alkalmazása során. A bíróság és a törvényszék tagállamonként egy-egy bíróból áll, akiket az unió olyan személyiségei közül választanak ki, akiknek szakmai felkészültségéhez és függetlenségéhez nem férhet kétség.
A bíróság eddigi működése során jelentős szerepet játszott a közösségi szerződések olyan értelmezésében, amely az unió illetékességét a lehető legszélesebb körre terjesztette ki. Például 1964-ben egy ügyben úgy határozott, hogy a közösségi jog elsőbbséget élvez a nemzeti joggal szemben. 1970-ben egy másik ügyben pedig úgy, hogy a közösségi jog a nemzeti alkotmányokkal szemben is előnyt élvez. Mindezen jogértelmezések ma már az alkotmány szerves részét képezik.
Tanácsadó szervek
A felsorolt intézményeket két tanácsadó szerv egészíti ki. Az egyik a Régiók Bizottsága, amely a regionális és helyi testületek választott képviselőiből áll, a másik a Gazdasági és Szociális Bizottság, amely a munkaadók és a munkavállalók szervezeteit (szakszervezetek), valamint a gazdasági és társadalmi élet civil szervezeteit tömöríti.
