Olvasószemüveg

E n c i k l o p é d i a é n e z e r

Van a tenger. És van a panasz. Adott esetben mindkettő szolgálhat háttérzaj gyanánt. Ülsz a tenger partján, s az mossa, mossa Danaida-füleidet. Avagy: ülsz a kávéházban, és „panaszkodol”. Akinek van füle, hallja meg. Na, hallottak még ilyet? Panaszkodunk, hogy mi minden rossz. Minden rossz persze. Az időjárás mindig. A szomszéd és a pénzügyminiszter dettó. Az anyósokról ne is beszéljünk. A panaszkodásnak eme unión belüli, de rend-kívüli országban egyébiránt amúgy is megvan a maga rituáléja. Panasz nélkül felkapnánk a fejünket: hahó, mi ez a csönd. A panasz, nemtől függetlenül, a körülöttünk sertepertélő asszonybeszéd. Merthogy mi, férfiak is gyakorta panaszkodunk. Korántsem vagyunk olyan szűkszavúak, mint amilyennek elvileg lennünk kéne.
Siratófal, kívánságlista, panaszkönyv. A panasz összeköt, reményt kelt, s hangsúlyozza: ugyanazon az oldalon állunk. A panasz az ellenséges világból tüstént otthont teremt körénk, sátrat ver fölénk. Kinn a farkas, benn a bárány, éljen az ól, bánja a halál. Panaszkodva úgy tűnik, mintha rajtunk kívül volna s állna úgymond a csúnya világ, mi szépek volnánk, jók, s ahol mi élünk, oda nem jöhetnének – copyright Pataki Attila – roszszak, rosszak.
Rosszak? Amire a leggyakrabban szoktunk panaszkodni, az a rossz. Azon belül is a sajtórossz. Ha lehet sajtóegyensúly és gyűlöletbeszéd, akkor szemantikailag mostantól fogva legyen sajtórossz is. Miért mindig a rossz a téma? Főképp a bulvársajtót szokás támadni ezzel. Jó hír tán nincs? Nincs hát. Az utolsó jó hír Máté evangéliuma volt, amúgy a hír eleve rossz. Fenyegető. Felzaklató. S nem a civilizáció, hanem az őserdő diktálja így, mely bennünk lakik. Nem tetszenek a bulvárlapok? Protestálj a gorillánál. Egy gorilla számára érdektelen a madárfütty, érdekes viszont a ragadozót sejtető ágreccsenés. A szenzáció. A címlapsztori. Ami nem veszélyeztet, az nincs. A természet pusztítója, az ember az egyetlen lény, amely képes élvezni a természetet, a természet önmagát szimfóniaként sohasem hallgatja, legföljebb szignálként avagy szirénaként. A fajok elbeszélnek egymás mellett, egymás figyelmeztető vagy hívó jeleire csak ritkán érzékenyek. Ez a – nem hozott anyag, hanem hozott – szellem tükröződik a modern sajtóban, s tágul szörnyekké a modern médiában.
Túl rossz a rossz? Tessék csak beleolvasni egy régi Népszabadságba. Ott uralkodott a jó. Kiegyensúlyozottság, optimizmus, jó reggelt, tejbár, erő, izom. Engem a publikus avagy akár túlírt rossz jobban megnyugtat, mint a hamis jó, mert a szóvá tett rossz legalább a szabadság jele. A szocializmusban megélt évek ezt már valószínűleg halálomig így fogják láttatni velem. Ha bomba robbant a moszkvai metrón, akkor én másnap ezt az újság első oldalán kívánom látni, s nem a hatodikon, Leonyid Brezsnyev elvtárs beszéde után.
A jó sajtó mint utópia felveti a kérdést: mennyire szabad s kell ösztöneink szerint és mennyire üdvös ösztöneink ellen élni? Demokratikus keretek közt a sajtójó működésképtelen. Demokratikus keretek közt csak a sajtórossz működik, avagy mondjam inkább így: kifizetődő. És az emberrossz? Az emberrossz is bevallva olykor tisztább a hirdetett emberjó illúziójánál.
Az önzés, a bírvágy s a hozzá közvetve kapcsolható magántulajdon etikailag avagy moráltelógiailag nyilván alacsonyabb rendű az önzetlenségnél, lemondásnál, odaadásnál s a hozzá közvetve kapcsolható köztulajdonnál; a birtoklási ösztönt, az emberrosszat az önzetlen emberjó nevében elfojtó kommunizmus mindazonáltal sötétebb valóságúnak bizonyult, mint az elfojtott emberrossz maga. Ma legalábbis így tűnik. Úgy tűnik, hogy a piacgazdaság demokráciadeficitje kisebb a kommunizmus demokráciadeficitjénél. Igaz, ha a piacgazdaság történetéhez az eredeti tőkefelhalmozás időszakát is „hozzácsapjuk”, akkor már bonyolultabb a helyzet. Az ösztönök szerint s az ösztönök ellen élni egyaránt veszélyes lehet.
Az ember: veszélyes üzem.