Reciprocitás

Az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) elszántan küzd a fajgyűlölet, az idegengyűlölet, a hátrányos megkülönböztetés ellen. A múlt héten még egy konferenciát is szenteltek a témának, s az 55 tagállam képviselői hatalmas eredményeket értek el. A brüsszeli tanácskozás két napja alatt a küldöttek több új bizottság, tisztség, hivatal felállítását javasolták, nyilván azon reménytől vezettetve, hogy a felduzzasztott adminisztráció és bürokrácia a fajgyűlölet terjedését is gátolja, de legalábbis lelassítja.
A konferencián szóba került a magyarországi diszkrimináció egyik sajátos típusa is, jelesen a társadalmat immár másfél évtizede megosztó, a rasszizmussal, elsősorban az antiszemitizmussal való hamis vádaskodás témája. Szóba került, ám sok szó nem esett róla. Haraszti Miklós, aki az EBESZ-ben a média szabadságáért felelős képviselő, egyetlen bővített mondattal lezárta az ügyet. Haraszti szerint a téma „politikailag kreált reciprocitáselmélet, amely (…) amikor a valóságos diszkrimináció kérdését felvetik, akkor valószínűleg elvérzik”. Megjegyezzük, hogy Haraszti Miklós ifjabb korában magyar költőnek vallotta magát. Ezúttal eltekintünk lírai életművének értékelésétől, de megdöbbenten állunk azon megfejthetetlen titok előtt, hogy az egykori literátor miként volt képes Balassi, Ady, Kosztolányi nyelvén ilyen szörnyszülemény mondatot összetákolni. Mert a kijelentés értelmét szótárak, számítógépes nyelvi programok segítségével sem lehet pontosan kihámozni. Haraszti valami olyasmit állít, hogy a magyar jobboldal, illetve egyes képviselőinek panasza, miszerint ok nélkül, önkényesen és erőszakoltan minősítgetik őket rasszistának, antiszemitának, cigányellenesnek, miegyébnek, nem valóságos probléma. A jobboldaliak találták ki, hogy „a legjobb védekezés a támadás” szellemében visszacsapjanak az őket ért kritikákért. Ugyanakkor Haraszti nem tagadja, hogy létezik ez a jelenség, de a jobboldaliak címkézése nem diszkrimináció, nem kirekesztés, nem gyűlöletbeszéd, talán azért nem, mert főállású toleránsok végzik. Haraszti látszólag semmit nem tud arról, hogy a magyar közfelfogásban a rasszista, a fajgyűlölő, a náci, a fasiszta, az antiszemita, a gyűlöletgerjesztő stb. nem egyszerűen negatív tartalmú jelzők, hanem visszatetszést, lenézést kiváltó kifejezések. Akikre ráillik, azokat méltán megveti a szűkebb és tágabb környezetük. S akikre csak ráillesztik? Azok hova forduljanak? Haraszti és elvbarátai saját hitbizományuknak tekintik a jobboldali politikusok, közéleti emberek, értelmiségiek minősítését, s akit egyszer ők úri kedvükben megbélyegeznek, annak tiltakozni is alig marad esélye. Az csinálhat, mondhat, írhat, gondolhat, amit akar, ha védi magát, akkor bírái azonnal kimondják a verdiktet: sunyi módon, burkoltan rasszista, antiszemita, kirekesztő. A balliberális média nyomasztó túlsúlya pedig arra is szolgál, hogy a megrágalmazott, megbélyegzett embert a tömeggel is elítéltessék. Mi ez, ha nem diszkrimináció?
Haraszti nyilván tudja, hogy a balliberális címkeosztogatás döntő többségében nem tényeken, szilárd bizonyítékokon, megfontolt érveken, hanem rút, ostoba és alantas előítéleteken alapszik. Ezért nem szeretné, ha a „politikailag kreált reciprocitás- (kölcsönösség, viszonosság) elmélet” komoly európai fórumokon a gyakorlatban is megmérettetnék. Valószínűleg elvérzik – mondja Haraszti, de úgy látszik, nem biztos a dolgában. Eleve lekicsinylő módon beszél róla, a jobboldaliak bagatell nyavalygásaként kezeli, amolyan „szóra sem érdemes” ügyként próbálja beállítani. Szeretné leszerelni azokat a nyugati, amerikai aktivistákat, akik érdeklődést mutatnak a diszkrimináció eme speciális formája iránt.
Nagy csapás lenne a hivatásos toleránsok és egyéb esélyegyenlőbbek számára, ha a magyar jobboldalt is ugyanolyan mércével mérnék, mint a balliberálisokat. Ki tudja, lehet, hogy a távoli Brüsszelben egyszer még Haraszti is értelmes, közérthető mondatok megfogalmazására kényszerül.